Karácsony után három nappal történt. Ekkor éltem át egy egészen kicsiny eseményt, amelyen szívből kellett nevetnem. Mit sem sejtve, békességes hangulatban léptem ki a ház ajtaján, hogy sétáljak egyet a városban. Váratlanul azonban vad háború zaja vett körül. A szomszédságból való kisfiúk karácsonyra cowboyruhákat és mindenféle játékfegyvert kaptak, és most „vadnyugatot" játszottak. Fák és autók mögött meglapulva lövöldöztek egymásra játékpisztolyaikkal. Olykor egyik-másik megpróbált támadásba lendülni. Akkor azonban idegtépő puskaropogás volt a válasz.
 A kisfiúk számára megszűnt a színtér egy egyszerű német városka utcája lenni. Képzeletben ott voltak az amerikai prérin, banditák,
rablók és cowboyok között. Csak néztem őket, és különböző gondolatok támadtak bennem. Milyen különös, hogy az ember természetétől fogva kedvét leli a gyilkolásban. Vagy a nevelésünk jutott csődbe? Talán a vadnyugati filmek, vagy a háborús érzületű és meggondolatlan szülők értetlensége következtében
ilyen harciasak ezek a gyerekek? Vagy pedig egyszerűen a gyermeki kalandvágy hajtja őket?
 Ahogyan ezen gondolkoztam, egyikük majdnem fellökött. Kicsiny,  bádogból készült géppisztollyal hadonászott izgatottan.
 - Kisfiam - mondtam neki - mutasd már, hadd lássam, hogyan működik?
 Először vadul körülnézett, nincs-e „ellenség" a közelben. Azután a következő meglepő választ adta:
 - Tegnap elromlott - magyarázta -, a ratatatát most csak a számmal csinálom.
 És lövésre kész géppisztolyával elrohant, miközben szájával buzgón kattogott. Olyan komikus volt az egész, hogy kénytelen voltam hangosan
nevetni. Ahogy tovább mentem, és a csatazaj lassacskán elcsendesült mögöttem, gondolataim más irányba indultak.  Magam előtt láttam a gyereket, aki szájával hatalmas lármát csapott. De csak a szájával. Látszat volt az egész, nem lőtt valójában. Még
csak játéktöltény sem volt a fegyverében. Szájával csinálta az egészet. Mégis olyan félelmetesen hangzott, mintha valaminek történnie
kellett volna. De nem történhetett semmi. Hiszen mindent „csak a szájával" csinált!
És ekkor fájdalmasan kellett sok közösségi órára és igehirdetésre gondolnom. Hatalmas hangok hallatszanak. De csak a száj okozza ezeket.
Az Ige senkit sem talál szíven. Ártalmatlan lárma az egész, a nagy pátosz, a mélységes gondolatok ellenére.
 Szellemi látszatharc - csak a szájjal!
 Ahol azonban teljhatalommal szól az Ige, ott valóban „eltalálja" az embereket. Ott már nem ártalmatlan az ügy. Ott valóban „halottak" is vannak, mert meghalnak az óemberek!
Wilhelm Busch