Az embernek három nagy lelki ereje van: az értelem, az érzelem és az akarat. Sokan azt hiszik – köztük még keresztyének is –, hogy Isten Igéjének ezekkel az erőkkel van dolga. Pedig nem. Egyeseknek értelmi keresztyénségük, azaz mindenféle ismeretük van. Ennek ellenére Isten előtt az ő életük halott. Mások érzelmi keresztyének. Őket minden „szép prédikáció” meghat, de életükben minden marad a régiben. A harmadik csoportnak akarati keresztyénsége van. Ezek minden erejükkel az Úrhoz akarnak tartozni, de mindeközben hajótörést szenvednek.
   Ám Isten Igéje nem az értelemhez, nem az érzelemhez és nem is az akarathoz fordul. Ő mélyebbre, sokkal-sokkal mélyebbre akar hatolni! A lelkiismeretünket célozza meg. Az alvó, a süket, és sokszor az erőnek erejével elhallgattatott lelkiismeretet. Csak akkor lépünk a valóság világába, ha az Ige a lelkiismeretünket már felébresztette. Csak ekkor látjuk meg magunkat Isten világosságában. Ekkor már elveszítjük minden világi örömünket önmagunkban és megvalljuk – olykor könnyek között –, „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.”
   Az igazi bűnbánat megveti a világot tisztességeivel, gyönyörűségeivel és pompájával együtt. Sőt, az igazi bűnbánat önmagát is megveti, és csak Isten ingyen kegyelmére vágyik, és ezt meg is kapja Krisztusban. Ezért a bűnbánat az élet kapuja. Minden nyomorúság az Isten terelő kutyája, amely az álmodozó, eltévelyedett juhot felkelti, és visszahozza Krisztus nyájához. A meg nem tért, az újonnan nem született ember állandó mámorban él. (A pénz, a hatalom, a hobbi, a szex, a sport és még ezernyi dolog mámorában.) Kénytelen így élni, mert másként nem bírná ki. Ugyanis a hitetlen, a pogány ember tele van békétlenséggel.
   A hívő keresztyének már fölébredtek, s ezért ők már józan emberek. Az e világ mámorában élő emberek viszont rossz néven veszik tőlünk, hogy mi olyan józanok vagyunk. Most még bármennyire nem hiszed, de az őszinte magadba szállás, minden élet kezdete, méghozzá bűnbánattal és vallástétellel. „Atyám vétkeztem.” És ez az a mondat, amit az ember a legnehezebben tud kimondani. De jól vigyázzunk, a tékozló fiú nem azt mondja: „Hibáztam, sajnálom.” hanem, hogy „vétkeztem”. Ha megteszed, meglátod, milyen boldog ember az, akinek lelkiismerete felszabadul a teher alól. Minden az egyes szám első személyen múlik.
   Nem érzed még a megbánás időszerűségét? Minden áron meg akarod várni azt a pillanatot, amikor e földi életed romokba dől?