Az egyházat ma sokan egy olyan mennybemenő vonatnak képzelik, ahol csak a „masinisztának” van dolga, az utasoknak semmi. Amire ők felszálltak, helyet foglaltak és kényelmesen eltöltik az időt. A „vonat” halad, nekik pedig közben semmi dolguk nincs. Legfeljebb kritizálják, pl. miért ilyen a „kupé”, az élettér, a világ. Vannak, akik olvasgatnak, beszélgetnek, mások a „büfékocsiban” esznek, vagy isznak. Többen alusznak, talán ezek vannak a legtöbben, a „vonat” pedig megy. Hogy merre mennek, az őket nem érdekli. Vettek egy jegyet a végállomásig, ott a „masiniszta”, a lelkész, az ő dolga, hogy célba érjenek, ők csak utasok.
   Sokan gondolkodnak így az egyházról. Megvettük a „menetjegyet”, azaz befizettük az egyházadót, a többi nem ránk tartozik. Ez egy hamis egyházkép az emberekben. Ma teljesen idegen az a gondolat, hogy ezt az egyházvonatot  az Úr vezeti, nekünk viszont figyelni kell az útra, és amit Isten előír – akár a vonaton is –, azt meg kell tennünk. Közben teljesen Isten viszi az egész egyházát a mennybe. Nekem mégis figyelnem kell, mit tegyek útközben, kinek mit jelezzek, akár az ablakból a vonaton kívülieknek is, akár egymásnak. Mit mondjak, hogyan éljek, azt mind előírta az Úr és azt nekem meg kell tennem. Annak ellenére, hogy

                                       nem  a lelkész vezeti a vonatot.