Egy ember almafajok nemesítésével foglalkozott. Mindenkinek örömmel mutogatta pompás almafáit: boldog volt, ha valaki almáját megízlelte. Egyik szomszédját - noha többször hívta -, semmiképpen sem tudta rábírni, hogy bemenjen hozzá almakóstolóra. Mikor egyszer újra hívta, megszólalt a szomszéd:
- Be kell vallanom, hogy a múltkor, kertje mellett elmenve, kíváncsiságból felvettem egy lehullott almát. Beleharaptam, de én életemben olyan savanyú almát még nem ettem. Köszönöm, nem kérek az almájából, az az egy egész életemre elég...
- No ez igazán nem mérvadó - szólt mosolyogva a kerttulajdonos - messze földet bejártam, míg ahhoz a savanyú almához jutottam. Azért ültettem a kerítés mellé, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a tolvajok kedvét az almalopástól. És bevált a számításom. De jöjjön velem a kert belsejébe! A második, harmadik sorban olyan jóízű, zamatos fajtákat talál, amilyet nem is álmodott.
- Ha így áll a dolog, az más - szólt elgondolkozva a szomszéd és bement a kertbe.
 
Sokan így vannak a hívő élettel. A kívülállók csak a tilalmak, a bűnbánat és önmegtagadás savanyú almáiról tudnak. Pedig ezek csak a képmutatók távol-tartására valók. Ne a kerítésen bemászott tolvaj módjára ítélj, hanem menj be a kert Urával az ajtón, és meglátod, hogy mily édes az Úrral ápolt közösség minden gyümölcse.