Élt egyszer egy paraszt, aki szamarára kötött két nagy korsóban hordta mindennap a vizet a forrásról a falujába. Az egyik korsóból - ütött-kopott, tele sérülésekkel, repedésekkel -, az út alatt rendszerint az összes víz kifolyt. A másik: új és tökéletes, egy csepp víz sem folyt ki belőle.
Az öreg repedezett korsó egyre megalázottabbnak és haszontalanabbnak érezte magát, annál is inkább, mivel az új korsó nem mulasztotta el egyetlen alkalommal sem, hogy tökéletességét fitogtassa.
- Én egy csepp vizet sem veszítek el!
Egy reggel az öreg korsó feltárta a szívét gazdája előtt:
- Tudod, tisztában vagyok korlátaimmal, képességeimmel. Időt, fáradtságot és pénzt pazarolsz
miattam, hiszen mire a faluba érünk, én már teljesen üres vagyok. Bocsásd meg a gyengeségem és a sérüléseim!
Másnap, az úton, a gazda odafordult a repedezett korsóhoz és így szólt hozzá:
- Nézd csak az út szélét!
- Csodálatos! Telis-tele virágokkal!
- Ez egyedül a te érdemed – szólt a gazda. – Te öntözted mindennap az út szélét. Vettem egy csomag virágmagot, majd elszórtam az út mentén. Anélkül, hogy tudtad volna, mindennap öntözted őket.

Mindannyian tele vagyunk sérülésekkel, sebekkel, ám, ha akarjuk, Isten a mi fogyatékosságunkkal csodát tehet.