Réges-régen egy kislány súlyosan megbetegedett. Állapota napról-napra romlott. Szülei felkeresték a legjobb orvosokat, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de mindhiába. Betegségére nem találtak gyógyírt. Teltek a napok, és a kislány ereje fogyni kezdett. Étvágytalanná, szótlanná vált, arca halovány lett, és ágynak dőlt.
Magához intette aggódó szüleit, és ezt mondta nekik:
Drága Édesanyám, Édesapám! Nagyon beteg vagyok, fogytán minden erőm. Érzem, nemsokára elhagylak benneteket. Ha az ágyamból kinézek az ablakomon át, látok egy terebélyes fát, rajta sok-sok szép, zöld levéllel. Mire ennek a fának az utolsó levele is lehull, én sem leszek már köztetek.
Eljött a nyár, majd beköszöntött az ősz. A levelek megsárgultak és hullani kezdtek a fáról.
A kislány már nem tudott felkelni az ágyból, csak onnan tekintett ki bánatosan az ablaka előtt álló fa leveleinek táncát követve.
Tél lett és hideg. Egy jeges szélvihar lesöpörte a fáról a maradék leveleket. Kivéve egyet, egyetlenegyet.
Ez az egyetlen, árva falevél a legádázabb telet és hózivatart is túlélte. A kislány ahányszor kitekintett az ablakon, mindig ott látta, fenn, a fa koronájának a közelében.
Kitavaszodott. a terebélyes fát újra zöldellő levelek lepték el és a kislány, csodák csodájára, jobban lett. Állapota napról-napra javult, ereje lassan visszatért, míg egy napon gyógyultan kelhetett ki az ágyából.
Odasétált az ablakához, és ekkor vette csak észre, hogy valaki odafestett egy falevelet.