Elmondom egy Biblia történetét, amelyet valahol Ausztriában mutattak nekem. Vastag kötet volt, és igen régi. A disznóbőrbe kötött fedőtáblákat súlyos ezüstkapcsok fogták össze. Ha az ember a kezébe vette, magától kinyílt A zsoltárok könyvénél. S azon a helyen furcsa,sötétbarna foltok, odaspriccelt cseppek látszottak. „Ez itt vér – magyarázták nekem –, embervér.”
Megrendülten hallgattam végig a beszámolót erről a Bibliáról.
A 18. században az Osztrák Birodalom területén szigorúan tiltották a Szentírás olvasását.
Súlyos büntetéssel számolhatott, akinél ezt a „veszélyes” könyvet megtalálták… Koromsötét éjszaka van. Csak egy magányos tanyán ég még a lámpa. Az ablakok külső tábláit szorosan bezárták, hogy semmi fény ne szűrődjön ki. A tágas szobában együtt ül a ház népe. Néhány szomszéd is van közöttük. A házigazda most lehajol, felemel néhány padlódeszkát, és rejtekhelyéről előveszi a vastag Bibliát. Áhítatosan közelebb tolja a lámpához, majd kinyitja.
Az emberek figyelmesen, az Élet szavát szomjazva szorongnak mind körülötte. A gazda olvasni kezd: „Szeretlek, Uram, erősségem! Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram! Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől” (Zsolt 18, 2-4).
A férfi hirtelen megszakítja az olvasást. Valamennyien felfigyelnek, mert valaki erősen zörget a külső ablaktáblán. Durva férfihang üvölt: „Azonnal kinyitni!” Egy pillanatig mind riadtan állnak. De még mielőtt mozdulni tudnának, az ajtót recsegve betörik, és vadul beront egy csapat katona, akiket a gúnyosan vigyorgó szomszéd vezet.
Az elöl álló férfi máris megpillantja a Bibliát. „Aha, gazda, végül csak sikerült elcsípni téged!”
– kiált, és erőszakosan a könyv után nyúl.
A megmerevedett gazda egyszerre felriad. Kemény kézzel megragadja a Bibliát, és magához szorítja.
„Ember, add ide azt a könyvet!” – kiabál dühösen az őrmester. A gazda hallgat. Arca halálsápadt, de ujjai vaskapocsként szorítják a drága Szentírást.
„Add ide azt a könyvet!” – kap oda az őrmester, és néma huzavona indul meg az asztalon.
„Ereszd el!” – ordítja ismét az őrmester. A gazda hallgat. Ujjai belekapaszkodnak a kinyitott Bibliába.
A katonát elönti a düh. Gyors mozdulattal becsapja a nehéz könyvet, és a lapok közé préseli a gazda ujját. Mikor ez még mindig nem enged, az őrmester kemény ököllel összenyomja a Bibliát. A gazda ujjaiból spriccel a vér, de… nem enged…
Ezeket az embereket választás elé állították: vagy lemondanak a Bibliáról, vagy mindent elhagynak, és száműzetésbe mennek. Ők mindent veszni hagytak, pedig még gyermekeiket sem vihették magukkal. Egyedül a Bibliával a kezükben vonultak a nyomorúságba. Vajon ostobák voltak vagy egészen őrültek? Vallási fanatizmusból tették?
Valóban bolondok voltak? Próbáljunk belegondolni. Ezek a gazdák így mérlegeltek: „Ha nem lesz többé Bibliánk, nem fogjuk tudni, mi a rossz és mi a jó; nem leszünk képesek megállapítani, melyik út vezet Istenhez; ki leszünk szolgáltatva minden félrevezetőnek; bolyongunk, mint akik idegen, ismeretlen földön elvesztették a térképüket. Ha elhagyjuk a Bibliát, nem lesz tapasztalatunk többé Isten hozzánk szóló üdvözítő evangéliumáról, s az emberek saját, kitalált evangéliumukat akarják ránk kényszeríteni. Akkor elveszítjük az igazság mérőzsinórját, nem találunk sehol eligazítást…”
Mondjátok, nem volt igazuk?