Egy kínai ember egyszer elmesélte élete tapasztalatait a maga képes nyelvén: Mély verembe estem, minden erőmmel igyekeztem kijutni, de nem sikerült.

Arra jött Konfucius és így szólt: Fiam, ha hallgattál volna a tanításomra most nem lennél ebben a veremben. Ezt tudom! ?kiáltottam, de ez most nem segít rajtam. Segíts! Akkor követem tanításodat. Konfucius azonban mit sem törődve velem folytatta útját és otthagyott reménytelenül.

Majd másvalaki jött, és letekintett a verem mélyére. Buddha volt. Keresztbefonta karját és azt mondta: Fiam, ha te is keresztbefonod karodat, behunyod szemedet és a teljes nyugalom és alázatosság állapotába kerülsz, akkor eléred a nirvánát, az örök megsemmisülést, ahogy én is elértem. Légy közönyös minden külső körülménnyel szemben, és megtalálod nyugalmadat.

Sietős léptekkel közeledett Mohamed, lehajolt a verem szélén és lenézett. Ember! Ne csinálj olyan nagy lármát! Annyi bizonyos nyomorult helyzetben vagy. Félsz? Nos, nem kell félned. Allah akarata volt, hogy ide beleessél. Ezt jól gondold meg. Ki tehet valamit Allah akarata ellen? Mondd el a hitvallást: Allah nagy és Mohamed az ő prófétája. Mormold ezt a vallástételt amíg örökre be nem zárul a szád. Aztán halj meg. Kétszeresen fogod élvezni a paradicsom gyönyörűségeit.

És Mohamed is elment, de engem nyomorult embert nem szabadított meg.

Aztán ismét hangot hallottam. Fiam! Feltekintettem és megláttam Jézus arcát. Az ember fiáét, telve részvéttel és együttérzéssel. Egyetlen szemrehányó szó sem hagyta el az ajkát. Azonnal lejött hozzám a verembe. Tulajdon életét adta, hogy megmentsen. Karjával átölelt, kiemelt a veremből és szilárd talajra állította lábamat. Levette beszennyeződött ruhámat, és tulajdon ruhájába öltöztetetett. Azután ennem adott, végül így szólt: Kövess engem, és mostantól fogva vezetlek. Megőrzöm lábadat az eleséstől. Ezért lettem én -így mondta a kínai- Jézus követője