Otthon, az Alföldön régen „földvárakat építettek, ahonnan a katonaság védeni próbálta az országot. Megmaradt a városok, falvak nevében is a várak emlékezete, pl. Dunaföldvár, Balatonföldvár, Tiszaföldvár…

            A hegyeken, ahol bőven volt kő, ott erős kővárakat építettek. Gyermekkorom kedves és emlékezetes vára, azaz csak várrom, Diósgyőrben van, de jól ismert Visegrád, Buda, Eger vára, és sorolhatnánk még. A vár nem csak a birtokosok, gazdagok menedékhelye volt, de a város, a falu népét is oda menekítették veszedelem idején. Nagy nyomorúság volt a tatárjárás, törökdúlás népünk életében. Nagyon sok helyen, különösen Erdélyben, a templomokat is úgy építették, olyan nagy és erős volt, mint egy vár. Ellenség támadása idején a vártemplomba menekült a falu népe. Gyönyörű példa a marosvásárhelyi – még épségben lévő – vártemplom, hatalmas bástyákkal körülvéve.

            Egyéni, személyes életünkben mennyi veszedelem, nyomorúság van! Hányszor voltunk, vagyunk nagy szükségben! Menekülnünk kell. Hová? Kihez?

            Azt mondják a politikusok, hogy valamikor régen elnyomás volt! Ma már nincs elnyomás? Nem hordanak rozsdás vasláncot a nyakukon a „rabok”?... Nem, igazán nem! Legalábbis nem látni.

            Akkor hát nincs is elnyomás?

            Tudom, hogy van! Nyögnek és szenvednek az elnyomott emberek ma is.

            Menekülnek, de nincs hová.

            Kik ezek a szenvedők, elnyomottak?

            Azok, akik nem ismerték meg Isten védelmét, oltalmát, gondoskodását, szeretetét.

            A sátán gondoskodott róla évtizedeken keresztül (nem is a régmúltban), hogy Isten létezését tagadják, és a Benne hívőket rettegtessék, bántsák, üldözzék.

            De ilyen emberekkel tele van a világ, mondhatná valaki. Igen, ez a baj, az egész világ szenved és nyomorog a rabság miatt, a bűn, a megkötözöttség láncai miatt.

            Nem kell Isten! Csak a kábulat kell. Ebben az állapotban nem gondolkoznak, sokszor nem éreznek fájdalmat sem az emberek. A kábulat a menekülés egy bevált formája manapság. A baj csak az, hogy eljön az ébredés ideje, és ez az állapot rosszabb, mint az előbbi. Mert annak a felismerése, hogy a menekülésnek nincs vége, nem oldódott meg semmi, még jobban fáj, ami előbb fájt. Elárvultak az emberek, nincs család, nincs otthon, csak romok vannak. A romok alatt pedig haldoklók milliói.

            Ki menti meg őket? Nincs segítség számukra?

            Nagy nyomorúságban, szükségben nyög a világ, a szenvedők segítséget várnak, mi pedig tétlenkedünk.

            Van menedékhely, van kővár, ami a hegyen épült. Van Isten, aki segíteni akar. Oltalmat, védelmet kínál az Úr.

            Dávid ismerte ezt a védelmet, Isten oltalmát, segítségét. Ő is szenvedett, félt, fenyegették, halálra keresték, a Sátán megkísértette, elbukott, de kegyelmet kapott, megtért és oltalmat talált Istennél. Tudatos hitvallása ez a Zsoltár: „És lesz az Úr nyomorultnak kővára, kővár a szükség idején.

            Azért Tebenned bíznak, akik ismerik a Te nevedet:

            Mert nem hagytad el, Uram, akik keresnek Téged.” (Zsoltárok 9:10-11)

            A nehéz történelmi időkben mindenki tudta, hogy hol vannak a várak, ismerték a titkos utakat és alagutakat, tudták hogyan menekülhetnek. Őrök figyelték és vigyázták a várakhoz vezető utakat, a vár kapuját, hogy titkos ellenség be ne jusson oda.

            S mi hányan éltünk lelki szükségben, nyomorúságban? Sokan, talán mindnyájan, kedves Olvasóm.

            Ki szenvedett rabságban, megkötözöttségben?

            Nem, én nem vagyok alkoholista, és nem vagyok kábítószeres sem! – tiltakozhatunk!

            Milyen nagy rabság a szorongás, az aggodalom, a gyűlölet, harag, a pénzsóvárgás, a kielégíthetetlen szexuális vágy, a beképzeltség, nagyravágyás, irigység, felgerjedés, indulatosság…

            Nahát, ezt nem is gondoltam, hogy ez is megkötözöttség!

            Igen, ez mind bűn! Lehet ez titkos bűn, esetleg nem látják, és nem tudják az emberek, de megkötöz, rabbá tesz. Mi, Isten megváltott gyermekei nem hordunk ilyen vagy hasonló rozsdás láncokat?

            S ha már rád nehezedtek láncaid, nyomorúságod, hová menekülsz, kitől várod a segítséget? Keresed Istent, menekülsz Hozzá segítségért, védelemért, mert bízol Benne? Vagy tagadod és keresel valami kábulatot?

            Ilyen kábulat, amikor a lelkiismeretedet, a benned megszólaló csendes hangot, Isten lelkének figyelmeztetését, ELNÉMÍTOD magadban.

            A lélek figyelmeztet, az Ige biztat, Jézus hívogat: menekülj, mentsd meg életedet, nézz fel a magasba, ott van a te menedékhelyed, a „kővár”, az oltalom, a szabadulás! Isten tárt karokkal vár rád!

            Ne ámítsd magad, legalább önmagunknak ne hazudjunk! Vegyük észre hamar a ránk leselkedő és támadó ellenséget. Ismered az Urat, bízhatsz Benne! Kérheted segítségét, bocsánatát, szabadítását.

            Ha nem teszed, elvész az életed, a házasságod, a gyermeked, rommá lesz az otthonod. Felelős vagy, cselekedj hamar! Menekülj, ne ámítsd, és ne kábítsd magad.

            S mi lesz azokkal az emberekkel, akik a romok alatt vannak, akik a Sátán fogságában, láncra verve kínlódnak, akik egyik kábulatból a másikba esnek? Mi lesz azokkal, akik nem ismerik az utat a „kővárhoz”, az oltalomhoz, a biztonsághoz, Istenhez, a hegyen lévő kereszthez?

            Elvesznek!

            Igen, elvesznek, ha nem kapnak segítséget, ha nem lesz, aki segít és elvezeti őket.

            Elvész a népem, ha a keresztények és hívő keresztények álmosak, nem éberek, nem vigyáznak és nem állnak be a lélekmentő szolgálatba!

            Elvész a családod, elvész, akit szeretsz!

            Mentsétek meg lelkeinket! – kiáltják némán a romok alól.

            S.O.S. Vigyázz, figyelj, segíts! Isten másokért is számon kér majd egyszer.