Az Újszövetségben Fülöp ugyanennek adhat hangot, amikor ezt mondja Jézusnak: „Mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk!”

            Ezek és még sok részlet az írásokból az emberi tapasztalat olyan pillanatáról számolnak be, amikor Isten távolinak, nem jelenlévőnek vagy éppen nem létezőnek tűnik. A feljegyzések tele vannak ilyenekkel. És ezzel valamiképpen foglalkoznunk kell. Mert ez a tapasztalat a sajátunk is egyúttal. Valóban! Hiszen ma ez képezi a hitetlenség egyik legfőbb érvét: Isten távolléte, ismeretlen holléte.

            A távollévő Isten egy hátborzongató hideg teológia tárgyává vált. És alapgondolatot szolgáltatott sok színdarab számára. Amelyek közül a legfontosabb Samuel Beckett kétértelmű fantáziája: Godot-ra várva.

            Ez egy bizarr történet két meghatározatlan csavargóról, akik egy bizonyos helyen ücsörögne egy személyre várva, aki sohasem bukkan fel.

            Ezt a darabot 16 hónapig zsúfolásig telt nézőtér előtt játszották Európa fővárosaiban. Egy titokzatos, homályos személy megígérte, hogy találkozik velük, és sohasem jött, vagy ha álruhában jött, nem ismerték fel.

            A legmocskosabb könyvekkel vádolt író, Henry Miller is, az egyik interjújában, amelyet egy vallásos folyóiratnak adott, azt mondta, hogy olyan időszakon megyünk keresztül, amelyben Isten egyre inkább távolabbinak tűnik, és az ember arra van ítélve, hogy szemtől-szembe kerüljön a sorssal, amelyet saját magának teremtett.

            A távollévő Isten, az Isten, aki nem jelenik meg, vagy olyan módon jön, hogy nem ismerjük föl.

            Miért kellene meglepődnünk, hogy annyit beszélnek távollétéről. Ezt megtanulhattuk volna a Bibliából. Évszázadokkal ezelőtt azt monda Ésaiás: „Bizony, Te egy elrejtőzködő Isten vagy!”

            Mélyedjünk bele ebbe a gondolatba.

            Emlékezzünk először arra, hogy ez az az Isten, aki sohasem lép elő. Ki látta valaha is Őt? Lehet, hogy szeretnénk valami biztosítékot látni arra nézve, hogy Ő létezik, de Ő ilyet nem szolgáltat.

            Nem reklámozza magát és nem tesz védjegyet minden rózsabokorra, hogy a Mindenhatónak köszönjem. Nem vesszük a nyári felhőszakadást úgy, mint ahogyan a mosószereken olvassuk: fehérebb a fehérnél!

            Ő mindig a láthatatlan marad a szemmel látható mögött, az észrevehetetlen mozgató a mozgás mögött.

            A természetben egy bizonyos automaticizmussal kerülünk szembe és minden egy látható mozgató nélkül mozog. A világ látszólag saját magától működik. Az évszakok a mi közbeavatkozásunk nélkül működnek. A Föld mindennap megfordul, a Nap heve vizet emel föl a tengerből, és amikor a felhők lehűlnek, eső hull. A fű azért zöldell, hogy élelmet termeljen, és minden lényt életben tartson.

            Minden olyan egyszerű, önmagát szabályozza és automatikus. Annyira, hogy a természetről alkotott modern felfogás, a természet állhatatos szabálya miatt javarészt afelé hajlik, hogy kiküszöbölje Isten szükségességének még a gondolatát is. Kinek van rá szüksége, hogy: a dolog magát működteti, ez okozza azt, ez minden. A mozgató sohasem bukkan fel.

            Ugyanakkor szembekerülünk a célzatossággal is. Minden élő szervezetben és annak minden sejtjében van egy csipetnyi intelligencia, valami, ami rokon a mi értelmünkkel, és úgy tűnik, tudja magától is, mit kell tennie, hogy milyen szerepet kell betöltenie.

            Valami arra ösztökéli a pálmamagot, hogy pálmafa legyen belőle. Sohasem követi el azt a hibát, hogy dinnyévé fejlődjön. És attól a pillanattól fogva, hogy a talajjal érintkezésbe került, úgy tűnik, tudja, mik a szükségletei, és azokat hogyan elégítheti ki. Minden évben több tonnányi nedvet liftez föl a levelekig, hogy kivirágozhassék, és a gyümölcsfüzérben lévő magok biztosítsák, hogy újra és újra pálmafák sarjadjanak. Beépített intelligenciája által teremtő célja felé halad szüntelen. Hol van az értelem az érzelem mögött? Hol van Ő, aki ennek a mozgató rugója?

                        Sohasem látjuk. Mozgató, de nem bukkan fel soha. Ámulatba ejtő kémiai folyamatok vannak mindenben, de mi sohasem látjuk a kémikust. Annyira pontos rend mutatkozik a csillagok mozgásában, hogy mi ehhez igazítjuk az óráinkat. De a mérnök sohasem jön elő a színfalak mögül, hogy meghajoljon.

            Szépség van a rendben.

            Íme, minden művészi. Hol a művész? A tudós ma az egész világegyetemet egyetlen élő folyamatnak látja, egy életszövevénynek, amelyben minden kapcsolódik egymáshoz, olyan törvényszerűségek labirintusai által, amelyek túlzottan bonyolultak és egymásba szövődőek, annyira messze ágazóak, és összetettek, hogy egy emberi elme nem foghatja fel azt a maga teljességébe. Nemcsak hogy nagyobb, mint képzeljük, hanem nagyobb mintsem hogy elképzelhetnénk. És mégis a szervez, a nagy terv tervezője sohasem jön elő előadást tartani nekünk arról, hogyan készült mindez. Még az alaptörvények is olyan ügyesen vannak elrejtve, hogy szinte csak egy lángelme fedezheti fel őket. Ő még a saját rejtekében is rejtőzködik.