Kocsi száguld az úton. A vezető keze lustán pihen a kormánykeréken. Összeráncolt homlokkal mered a fényszóróval bevilágított útszakaszra. Fogát csikorgatja, valahányszor egy-egy szembejövő kocsi nem veszi le a fényt idejében, vagy egy még gyorsabban száguldó autó úgy előz, hogy őt elvakítja a visszapillantó tükör.

Hová visz az útja? Hová viszi őt, a kilóméterfalót, minden útja, amelyen végigszáguld? Hová rohan, és hová rohanunk mi mindnyájan?

Hát nem teljesen mindegy? Fő, hogy versenyt fussunk az idővel! Üzleti megbeszélésre, összejövetelre, néhány perces látogatásra egy barátunkhoz... Fő, hogy mindig úton legyünk, egyik programtól a másikig. Mindnyájan kocsiban ülünk és száguldunk. Utunk mentén az elsuhanó útjelző táblák mind ugyanazt az irányt mutatják: a munka, az új feladatok elvégzése, az életszínvonal emelkedése, a magasabb munkabérek, a nagyobb szociális biztonság felé. Mindig csak előre, méghozzá olyan gyorsan ahogy csak lehet! Még a hétvégi pihenő idején, magánéletünkben is hajszolnak az útjelző táblák: "Előre, csak nem maradunk le!? Hiszen a főnök feleségének már..." És újra rátaposunk a gázpedálra. Úton vagyunk, rohanunk. De milyen úton?

MEGÁLLJ! A lámpa piros! Stop!

VALAKI eléd áll. Barátságosan, de átható pillantással néz rád. Meg kell állnod, és Rá kell nézned.

Jézus Krisztus szólít meg: ÉN VAGYOK AZ ÚT. Ismersz engem?

Meghaltam a kereszten, hogy boldog légy. Elhiszed ezt?

Miért ez a nyugtalanság benned? Bűneid miatt? Szívesen megbocsátok, mert magam hordoztam el a büntetést mindazok helyett, akik bennem hisznek.

MOST ADD ÁT NEKI A KORMÁNYT ÉS KULCSOLD ÖSSZE A KEZED!