Ha nem vállaljuk Jézust – semmi közük hozzá. Nagyon sok ember, a tömeg, nem vállalja fel őt. Nem vallja meg az emberek előtt, hogy szereti, ragaszkodik Hozzá, Rá bízza magát teljesen, Tőle vár mindenben tanácsot, vezetést, szabadítást! Mert a tömeg nem is érez így. Szereti, talán rajong érte, kíváncsian tolong körülötte. Vagy talán csak passzívan, mert valahogy ő is odasodródott, és ha már ott van, figyelemmel követi az eseményeket, hallgatja, nézi a történéseket – de nem bízza Rá magát, nem ragaszkodik Hozzá. Csak ott vannak, benne a tömegben. Ők a tömeg. Ez az önazonosságuk. Most tömeg – holnap már semmi. Eloszlanak. Hiszen benne is van a Bibliában: „nagy sokaság sereglett köréje”. De ha már fel kellene vállalni őt – eltűnnek valamerre.

Ott tolongott a tömeg – és a tömegben voltak, akik ennél sokkal tovább jutottak. A hit az ember nyolcadik érzékszerve. Egyedül ezzel az érzékszervvel vagyunk képesek érzékelni olyan valóságokat, amelyek az ember számára különben rejtve vannak. Egyedül ez az érzékszerv az eszköz, hogy ráhangolódjunk a mindenség Urára, megértsük szeretetét, akaratát az életünkkel kapcsolatban!

I. Jairus zsinagógai elöljáró volt. Mint ilyen, kívülről ismerte az Ószövetség jórészét. Ismerte a Messiási váradalmakat. Nagyon szigorú zsidó vallási közegben élt – mint az írástudók és a farizeusok. Valószínűleg ő is abban a közegben mozgott, ahol negatívan ítélték meg Jézust – mint a többi írástudó és farizeus. Abban a kisvárosban megbecsült, köztiszteletben álló, vezető ember volt. Éppen ezért különösen feltűnő, amit tett. „Jézus lába elé borult, és esedezve kérte”. Nem játszotta meg magát, nem törődött társadalmi rangjával, vezető beosztásával, tekintélyével – hanem odaborult Jézus lábai elé.

Volt-e már, hogy odaborultál Jézus lábai elé – mint kegyelemre szoruló ember a szerető, irgalmas, mindenható Úr Isten elé? Vagy ilyet mi nem teszünk, mert nem illik? Jairus nem törődött vele. Jobban szeretette a leányát – mint önmaga hiúságát. És hitte, hogy Jézus az Isten Fia, Megváltó és Szabadító, az ott testet öltött mindenható Isten. Nem hívta félre Jézust, mint ahogyan a tekintélyesek szokták, hogy majd négyszemközt adja elő az ügyét Jézusnak – hanem felvállalta hitvallását, megalázta magát a porig mindenki szeme láttára Jézus előtt, és valósággal kiszolgáltatta magát neki.

És én meg vagyok győződve, hogy ez által sokak szívében végzett munkát a Szentlélek. Ha ő, ez a tiszteletre méltó, vallási vezető ezt tetti – ha neki ilyen hite volt Jézusban; ha ő leborult (pedig nagyon jól ismerte az írásokat, és tudta, hogy így leborulni nem szabad, csak az Isten előtt): akkor itt van köztünk az Isten. (Ahogyan a római százados hitén keresztül is, aki csak azt kérte, Jézus egy szót szóljon, és meggyógyul beteg szolgája.)

Ha nem vállalja fel Jairus Jézust – semmi köze hozzá. Jézus nem tudott volna segíteni. Ha nem vállaljuk fel Jézust – nem ismerik meg az emberek (a tömeg) az Úr Jézus mindenható kegyelmét, életmentő szabadítását. Akkor mi is csak egy vagyunk a tömegből, akik Jézus körül vannak.

Vagy lehet úgy, mint Jairus és a felesége, vagy mint Ravasz László püspök és felesége: felvállalni Jézust a belső szobában, és forrongó világban egyaránt. Közel kerülni hozzá! Ravasz püspök úr 1948-ig küzdött az ige tiszta hirdetéséért – akkor eltávolították. Halálos beteg feleségével hitben hordozta próbatételüket: „Minden nap este összefogott kézzel imádkoztunk. Hálát adtunk a napi segedelemért, könyörögtünk gyógyulásért, gyermekeinkért (5), unokáinkért, magyar nemzetünkért, főképpen azért, hogy fordítsa Isten tekintetünket e múló világ hiábavalóságairól, szenvedésiről a láthatatlan és örökkévaló dolgok felé Imádkoztunk egymásért. Lelkünket Isten keze, mint két húrt, nagyon feszítette, de annál inkább összehangolta. Imádságaink, csókjaink, könnyeink egybefolytak”.

A belső szoba ráhangolódása végzi el – hogy vállalni tudjuk Jézust mindenben! Nem tudjuk, hogy Jairus, vagy a 12 éves vérfolyásos nő mennyit, és hogyan imádkoztak. De biztos, hogy a belső szobában elmondott imádságuk hangolta őket a Jézussal való találkozásra. Az hangol rá miket az ő akaratára – abban az adott élethelyzetben, szituációban, amibe helyez bennünket. Hogy legyen életünk bizonyságtétellé (magától!, nem erőlködve) – ahogyan Jairus élete azzá lett.

II. Jézus azonnal elindult Jairussal. Nem olyan gyorsan, mint Jairus szerette volna, mert körülöttük nagy tömeg volt, de mentek Jairus lakása felé. És akkor Jézus megállt és elképesztő dolgot kérdezett: „Ki érintette meg a ruhámat?” Hogy-hogy ki? Hát sokan. Menjünk már Jézus, még a végén nem érünk oda időben. Még a tanítványai is kioktatták: „Látod, hogy tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem? Jézus erre körülnézett, hogy láthassa azt az asszonyt, aki ezt tette”. Ez az asszony ugyanis titokban akart maradni. Egyrészt azért, mert mint tisztátalan személy, tilos volt emberek közé mennie; másrészt azért, „mert így gondolkodott: Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok”. Ez az asszony nagyon sok szenvedésen ment keresztül. Sok-sok pénzét költötte orvasokra, de csak rosszabbul lett. Hitt Jézusban – de nem mert közeledni. Érezte az asszony az erőt, érezte, hogy meggyógyult. Látta azt is, hogy Jézus megállt, és körülnézett. Talán éppen rá nézett. „Az asszony pedig, mivel tudta, mi történt vele, félve és remegve jött elő; leborult előtte, és elmondta neki a teljes igazságot”. Nem bújt el, nem tagadta le – mindkettőt megtehette volna, de egyiket se tette –, hanem, hogy Jézus csodát tett vele, és Jézus hitvallásra hívta: el is mondta, és meg is vallotta. Vállalta Jézust!

Mi minden csodát tett már velünk az Úr Jézus – és mi milyen sokszor elbújunk. Örülünk, hogy tette, de igyekszünk meghúzódni valahol a tömegben. Nem mondjuk el senkinek. Nem épül általa senki – és egy idő után nekünk is természetessé lesz. Mi magunk is leépülünk hitünkben, reménységünkben, új életben járásunkban.

Kaptam valakitől e-mailen egy gondolatébresztő írást. Arról szólt, hogy az ember állandóan halogat. Boldog leszek: majd ha iskolás leszek, majd ha nagyfiú leszek, majd ha a saját lábamon állok, majd ha találok végre egy igazi társat, majd ha lesz egy jó állásom, lesz szép, kifizetett lakásom, majd ha végre nyugdíjas leszek… és egész életében vár a teljes, boldog életre, amit mindig az elkövetkező időktől remél. Így megy végig az életen – hajszolja a boldogságot, ami mindig előtte van két lépéssel. Ahelyett, hogy tudna boldogan örülni, Istennek hálát adni azért, amiben, ahogyan éppen van. Ott és abban meglátni Isten kegyelmét, hitben, reménységben szembenézni a nehézségekkel – és hálás szívvel, Isten dicsőségére élni: mert olyan rövid az élet, és mert Isten minket erre teremtett! A végcél felől kap különleges erőt a hívő ember, hogy tudom, Jézusért hova készülök, mi vár rám, mi felé közeledek minden nappal. Az én Urammal és Megváltómmal lehetek örökké, ott, ahol teljes a szeretet – mert Jézusé vagyok. Megmentett és megszabadított! „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk”. (1Kor. 15:19)

Milyen kevés az a keresztyén, aki ezért igazán hálás, akin ez látszik, akiből ez sugárzik! 12 éve vérfolyásos asszony nem bújt el – hanem vállalta Jézust, és elmondta pontosan mit tett vele. És ez megint csak hatalmas bizonyságtétel lehetett azoknak, akik hallották – mert a Szentlélek a te meg az én bizonyságtételeinken keresztül munkálkodik. „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége”. (1Kor. 1,21–24)

III. Igen, de közben a tömeg állt, és jöttek a zsinagógai elöljáró házától a lesújtó hírrel: „Leányod meghalt. Miért fárasztod még a Mestert?” Amiben az is benne volt: megértjük, hogy ebben a kritikus helyzetben te is eltévelyedtél, és egy ilyen emberben bíztál (pedig hát tudnod kellett volna), de most már hagyd, látod, hogy nem tud(ott) tenni semmit. És biztos Jairus is azt gondolta: jaj, miért is állt meg, miért is mentem hozzá, miért is nem segített? Jézus a hírvivőknek semmit se mondott – ellenben Jairus belső vívódására azonnal reagált. Így szólt Jairoshoz: „Ne félj, csak higgy!” – és ment tovább. Jairus pedig egyik döbbenetből a másikba esett – és ment Jézus után. Nem állította le Jézust! Hitt Jézusnak! Hallotta, látta a nő gyógyulását! Hallotta Jézus biztató igéjét. Jézus növelte Jairus hitét – és Jairus ment halott kislánya felé.  

A halottas háznál hivatásos siratók jajveszékeltek. Jézust szólt nekik, hogy hagyják abba, mert a gyermek nem halt meg, csak alszik. Erre azok, akik eddig velőt rázóan jajgattak – elkezdenek nevetni. Külön prédikáció szólhatna arról, mennyire csak látszatokra épül sok ember élete, és mennyire hamisak lehetünk még a legszentebb érzésekben is…

Jézus kiküldött minden hivatásos gyászolót. Magához vette a gyermek apját, anyját, Pétert, Jakabot és Jánost, és csak velük bement a halott kislányhoz. Csak azokkal, akik hittek, bíztak benne, akik teljesen rábízták magunkat, és felvállalták Őt. Megfogta a kislány kezét, és a mindenható Isten visszaadta e földi életet még egy időre.

Tudjátok, aki Jézus közelébe kerül, annak Isten olyan szituációkat ad az életébe, amikor vagy felvállalja az Úr Jézust, vagy elhallgatja, és megtagadja. Vízválasztó szituációkat ad! Péter még a tanítványi körben Jézussal nagy hittel vallotta Jézus kérdésére: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”. Aztán kevéssel később, a főpap udvarában háromszor is letagadta, hogy ismeri ezt az embert.

Annak az életétben tud Isten csodákat elvégezni, azt tudja kegyelme eszközéül hatalmasan használni, annak az élete teljesedik ki, lesz valóban élet, aminek értelme, tartalma van, mert gazdagon gyümölcsöző, hitben, magtapasztalásokban gazdag élet – aki vállalja Jézust. Azt a Jézust, akit a golgota keresztjén ismert meg, mert odaadta magát érte!

Végül csak annyit: arról is egy külön prédikáció szólhatna, hogy mennyire nem látjuk mi a valóságot – csak valamit a felszínből, és még azt sem teljesen. Nem tudta Jairus, miért lett súlyos, halálos beteg az ő egyetlen, édes kislánya. A vérfolyásos asszony minden pénzét orvosokra költötte, közben sokat imádkozott és nem értette, Isten miért nem könyörül meg rajta. Nem értette a tömeg, miért állt meg Jézus útban Jairus házához. Nem tudta senki, hogy abban a tömegben van valaki, aki nagyon mélyen hisz Jézusban. Senki nem tudta, hogy egy csodálatos gyógyulás történik – csak Jézus, és az asszony. Senki nem értette, miért halt meg ez a kislány, ennek a derék, hívő embernek egyetlen gyermeke. És így tovább. Mi csak a felszínt látjuk, azt is csak részlegesen – egyedül a Jézusban való élő hit segíthet adni némi bepillantást abba a mélységbe, ahol minden és mindenki az Isten dicsőségét szolgálja az Úr Jézus Krisztus által! De Isten ad ebbe bepillantást mindenkinek, aki vállalja Őt, és rábízza az életét! Annyit ad, amennyi kell. Amennyi kellett Jairusnak, hogy tovább menjen: „Ne félj, csak higgy”! Amennyi kellett annak a gyógyult vérfolyásos asszonynak, hogy Jézus megállt és körül-, rá- nézett; és már nem félt előjönni, és a csodát elmondani. Neked is ad az Úr ilyen bepillantást – hogy élhess! Csak éld meg és vállald a vele való közösséget – és áldássá leszel mások életében is! Ámen.