| .:Tanítások:. : Campbell McAlpine: A hűség, az árulás és a sérelem I.rész |
Campbell McAlpine: A hűség, az árulás és a sérelem I.rész
Salamon király évszázadokkal ezelőtt ezt írta: „a sok könyvek írásának nincs vége, és a sok tanulás fáradságára van a testnek”. Nagyon szeretném tudni, mit mondana ma! A keresztény könyvesboltok polcai roskadoznak a sok száz témakörben megírt könyvek százaitól... Hogy kell prédikálni? Hogy lehet sikeres a házasságunk? Hogyan neveljük fel gyermekeinket? Hogyan éljünk? Hogyan töltsük el öregségünket? Hogy kell meghalni? Bárcsak rendelkezett volna a korai egyház mindezzel a bölcsességgel! Ők mindezt még nem tudták, nem voltak bibliaiskoláik, rádió- és televízió-műsoraik, kazettáik, I.L.Y.E.N. meg O.L.Y.A.N. szervezeteik, nem volt a kezükben egyik mai bibliafordítás sem, mégis a feje tetejére állították a világot. Csak annyit tettek, hogy lángolt bennük a szeretet Jézus és egymás iránt, és nagyon szerették a Szent Szellem hatalmát. Időnként szállodai szobák helyett egy börtöncellában találták magukat; taps helyett kigúnyolták és adományok helyett megkövezték őket; kozmetikai kezelés helyett sebhelyeket kaptak az arcukra; nehéz, de dicsőséges zarándokútjuk befejeztével pedig elnyerték a dicsőség koronáját.
Akkor hát miért van szükség arra, hogy egy újabb könyvvel egészítsük ki azoknak a könyveknek a tekintélyes sorát, amelyeknek nagy részét amúgy se olvassa el senki? Fogas kérdés, és csak egyetlen válaszom van erre: a Szent Szellem „késztet”, hogy vessem papírra a mai egyház egyik legnagyobb szükségét. Ez pedig abban áll, hogy sokkal nagyobb mértékben meg kellene nyilvánulnia annak, hogy valóban azok vagyunk, mint aminek valljuk magunkat. Láthatóvá kellene válniuk a hűség jeleinek, ami a szeretet egyik lényegi eleme. Jézus ezt mondta: „Arról tudja meg a világ, hogy a tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok”. Ez a szeretet és hűség nem csupán az Őhozzá fűződő kapcsolatunkat fogja jellemezni, hanem azt is bizonyítani fogja a világ számára, hogy Jézust Isten küldte. Az Ő szavai szerint: „Hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. Pál megdicsérte az efézusiakat „az Úr Jézusba vetett hitükért, és a szentek iránti szeretetükért”.
Ma olyan sok hűtlenséget láthatunk a világban. Olvassuk a megrázó statisztikai adatokat a szétesett házasságokról, a széttört otthonokról, felbomlott kapcsolatokról, megszegett ígéretekről és eskükről. Ezek közül a tragikus történetek közül sok mögött a hűtlenség lapul. Sajnálatos, hogy mindezek a dolgok nemcsak hitetlenek, hanem keresztények között is megtörténnek. Az ember elszomorodik, amikor azt hallja, hogy keresztények elválnak; hogy hívők kritizálnak hívőket; hogy a gyülekezetekben szakadások támadnak; és hogy keresztények pert indítanak egymás ellen. Magatartásunkat és kapcsolatainkat az alapvető hittételek egymástól eltérő értelmezései befolyásolják. Olyan címkéket aggatunk egymásra, mint hogy „karizmatikus” vagy „nem-karizmatikus”, kálvinista vagy örmény; elhatárolódunk egymástól aszerint, hogy ki mikorra teszi az elragadtatást az ezeréves békeországhoz képest; és hogy helyesnek tartjuk-e vagy sem, ha nők szerepet kapnak a gyülekezet vezetésében. Hát nem lenne csodálatos, ha egy szép napon kiderülne, kinek is volt igaza?! Pál szomorú szívvel írta a korinthusiaknak: „mert megtudtam felőletek... hogy versengések vannak köztetek” . Egy alkalommal, amikor egy házaspár heves vitába keveredett egymással, a feleség elhallgatott, felemelte a kezét, rámutatott az ujjára húzott gyűrűre, és így szólt: „Ugyanazon az oldalon állunk”. Istennek legyen hála, amiért minden igaz keresztény ugyanazon az oldalon áll, és egymással való közösségünk alapja János szerint: „az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal való igaz közösségünk”.
Ez a könyv tehát védőbeszéd a hűség mellett. Meg fogjuk nézni a hűség és a hűtlenség egy-egy legnagyobb példáját, amelyekről a Biblia említést tesz. Jézus hűségét és Júdás hűtlenségét. Bárcsak közel lenne az a nap, amikor a világ ezt fogja mondani: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást a keresztények!”
1. Két város története
Keriót
Ki hallott már Keriótról? Nehéz lenne dicsérő szavakat mondani erről az álmos, jelentéktelen kis városról, ahol soha semmi izgalmas dolog nem történt. Egy ősi városka volt, amelynek létrejötte arra a korra datálható, amikor Izrael fiai elfoglalták az „ígéret földjét”. A Júda törzsének juttatott területen feküdt, mintegy tíz mérföldnyire délre egy ismertebb várostól, Hebrontól, amely az egyik menedékváros volt.
Nem kétséges, hogy Keriót örökre az ismeretlenség homályában maradt volna, ha nem itt születik meg valaki. Egy napon szokatlan mozgolódás támadt az egyik házban, amelynek végeredményeként felsírt egy újszülött, és valaki boldogan bejelentette: „Fiú!”. Talán megszólalt egy zenekar! A zsidó szokás szerint, amikor közeledett a szülés ideje, akkor összegyűlt néhány zenész a szülő asszony házában. Ha fiú született, akkor a zenekar ünnepi zenét játszott. Ha lány lett, akkor gyászos hangulatban összecsomagolták hangszereiket és hazamentek.
A fent említett gyermek büszke szüleinek ekkor nevet kellett választaniuk a fiú számára. Nem Simonnak nevezték, amint ez apjának neve alapján várható lett volna, hanem Júdásnak, ami dicséretet jelent. A Júda vagy Júdás név közkedvelt volt a zsidók között. Így hívták Jákób egyik fiát, akinek születésekor anyja - Lea - ezt mondta: „Most már hálákat adok az Úrnak”. Lehetséges, hogy a gyermeknek az újdonsült szülők becsvágya miatt kellett Istent dicsérve és tisztelve felnövekednie. Mennyire megrázta volna őket, ha megtudják, hogy eljön az idő, amikor fiuk neve - legyen akár Iskáriótes Júdás, akár Kerióti Júdás -, árulást, hűtlenséget fog jelenteni. Különös, de éppen a Júda név első viselője volt az, aki azt javasolta testvéreinek, hogy adják el fiatal testvérüket, Józsefet a kereskedőknek, és ez húsz ezüstpénzt hozott nekik a konyhára!
Ez a város mindörökre magán hordozza a szégyenbélyeget egyik fiának becstelensége miatt. Jézus egy napon azt mondja majd erről a bizonyos napról, hogy: „Jobb lett volna annak az embernek, ha soha nem született volna meg” . Amikor a Biblia felsorolja a tanítványokat, az ő nevét mindig utolsóként említi. Péter úgy írja le őt, mint aki: „vezetőjük lőn azoknak, akik megfogták Jézust” . Lukács úgy utal rá, mint aki „szintén áruló lett” , János pedig ezt mondja róla: „Júdás, aki elárulta Őt” .
...Milyen kár ezért a városért, Keriótért!
Názáret
Még északabbra volt egy másik város, amelyet Názáretnek hívtak. Egy meredek domboldalon épült, tizennégy mérföldnyire a Galileai-tengertől. Rajta keresztül vezetett az Egyiptom és a Belső-Ázsia között húzódó út, ezért forgalmas útvonalnak számított. Ez volt József és Mária otthona, és Jézus itt élt kicsi korától kezdve egészen addig, amíg érett férfi nem lett. Természetesen nem itt született, hanem Betlehemben, amikor József és Mária odament, hogy az Augustus császár által kibocsátott rendelet szerint bejelentkezzen. Nem gyűltek össze zenészek az istálló körül, születésére várva, de mennyei kórus ünnepelte énekével születését. Józsefnek és Máriának az sem jelentett problémát, hogyan nevezzék el őt. Ezt a menny már eldöntötte azzal a kijelentéssel hogy: „nevezd az ő nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét bűneiből” .
Názáret lett Jézus otthona. Csaknem harminc évet töltött el ebben a városban. Itt tanulta meg az ácsmesterséget, itt tanulta meg, hogyan kell családban élni, és itt kezdte el nyilvános szolgálatát, amit nem fogadtak el ott, ahol közismert volt, hanem szembeszegültek vele. Kétszer is kiűzték őt határaik közül, és még azzal is megpróbálkoztak, hogy belelökjék egy szakadékba és megöljék. Végül Kapernaumba helyezte át lakóhelyét, de mindig „Názáreti Jézus” néven ismerték őt. Még a kereszten is ez a felirat állt: „A názáreti Jézus, a zsidók királya” .
Két város: Keriót és Názáret. Az egyik hírhedt, a másik híres. Két férfi: Jézus és Júdás. Évek múlva útjuk találkozik, meghoznak bizonyos döntéseket, és eldől a végzetük. Egy európai művészeti galériában van egy festmény, vagy talán inkább egy keretbe foglalt vászon, amely koromfeketére van festve. Ez minden! Alatta ezek a szavak állnak: „Iskáriótes Júdás”. Egy másik művész, Holman Hunt, készített egy festményt Jézusról. Egy égő lámpást tart a kezében, és a kép ezt a címet viseli: „A világ világossága”. Jézus és Júdás... fény és sötétség.
2. A hűtlenség portréja
Semmit sem tudunk Iskáriótes Júdás származásáról, gyermekkoráról, arról, hogy milyen volt tinédzserkorában, vagy hogy milyen munkát végzett. Valószínűleg egyike volt annak a sok embernek, akik kimentek a pusztaságba. Valami olyasmi történt ott, ami üdítően új volt a halott ortodox valláshoz képest. Egy férfi, aki a harmincas éveinek az elején járt, mágnesként vonzotta magához a tömegeket. Életének nagy részét remeteként élte le, de most leomló szakállával, ragyogó szemével és lángoló szívével megtérésre szólította fel hallgatóságát. Olyan megtérést követelt, amelyet a megváltozott életmód bizonyít. Nem félt az emberektől, és leleplezte a vallási vezetők képmutatását. A tövises bozóttal borított sziklás puszta volt a szószéke, amely időnként - ha egy szikra felgyújtotta - lángba borította a sivatagot. Amikor ez megtörtént, a kígyók és a viperák kibújtak lyukaikból, hogy elmeneküljenek az életüket fenyegető lángok elől. Illusztrációként használva ezt a képet odafordult a vezetőkhöz, és így kiáltott fel: „Viperák fajzati, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek?” Egyértelmű, hogy nem kortesbeszédet tartott! Jézus előhírnöke volt, az „útkészítő” , akinek szolgálatát a próféták előre bejelentették. Sok embernek ő mutatta be a Názáreti Jézust.
Lehet, hogy Júdás ott volt azon a napon, amikor Keresztelő János rámutatott valakire a tömegben, és bejelentette: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit”. Annak is tanúja lehetett, amikor János megkeresztelte Jézust. Talán még a mennyei hangot is hallotta, amely ezt mondta: „Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”? Azt viszont tudjuk, hogy Júdás ott volt egy másik tömegben, amely az egész éjszakát az egyik hegy lábánál töltötte. Jézus az előző este felment a hegyre, hogy az egész éjszakát imádságban töltse. Reggel lejött, és a tömeg fellelkesült. Ma vajon milyen csodálatos dolgokat fogunk látni? Újabb csodákat? Újabb gyógyulásokat? Jézus csendben állt, és amikor az emberek köré gyűltek, neveket kezdett sorolni: Péter, András, Jakab, János, Filep, Bertalan, Máté, Tamás, Jakab, Simon, Júdás - Jakab testvére -, és végül: Iskáriótes Júdás. Így a Keriótból származó Júdás, aki ott állt a tömegben, a Názáreti Jézus követője lett. Annak a tizenkét tanítványnak az egyike volt, akiket Jézus apostoloknak is nevezett.
A következő három és fél év folyamán Júdás együtt élt ezzel az összetartó férficsapattal. Végighallgatta minden idők legnagyszerűbb tanításait. Látta, hogy Jézus borrá változtatja a vizet; kiűz démonokat férfiakból és nőkből; megtisztít leprásokat. Különféle csodáknak lett a szemtanúja: látott meggyógyulni egy megszáradt kezet; látta, hogy Jézus megdorgálja a lázat; egy magatehetetlen ember teljesen meggyógyult; süketek visszanyerték hallásukat, vakok pedig látásukat. Legalább három alkalommal láthatta, hogy Jézus feltámaszt halottakat, és megfigyelhette, hogy Jézus úgy ad enni a tömegnek, hogy megszaporít néhány kenyeret és halat. Halálra rémült a viharba került hajóban, utána pedig láthatta, hogy Jézus egyetlen szavával csendet teremt. Egyfolytában láthatta annak a bizonyítékait, hogy Ő valóban az, mint akinek mondja magát: az élő Isten Fia. Hallhatta, amint imádkozik, és láthatta, amint sír a város felett, és kénytelen volt egyetérteni Poncius Pilátus szavaival: „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben”.
Mégis, mindezek ellenére, Júdás egy napon elárulta Jézust, hűtlen lett hozzá, és eladta őt harminc ezüstpénzért. A hagyományok szerint Jézus többször is megmentette Júdást a haláltól, meggyógyította szélütésben szenvedő apját és leprás anyját. Vajon mi történhetett? Mitől lesz egy tanítvány pusztítóvá; egy apostol hitehagyottá; egy barát ellenséggé? Nem a hetven, hanem a tizenkét tanítvány közé tartozott. Jézus a barátja volt. Dávid szavai kifejeznek valamit tettének rémületes voltából: „Még az én jóakaróm is, aki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem”.
Júdás lett a tanítványok csoportjának pénztárosa, valószínűleg azért, mert ő volt a legműveltebb, de ez a feladat leleplezte jellemének fogyatékosságát. Hűtlenül bánt a rábízott pénzzel, és János nyersen így fogalmaz: „tolvaj vala”. Hallotta, hogy Jézus figyelmeztet a kapzsiság veszélyére, és hogy: „nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete”. Péter később ezt mondta róla: „Júdás törvényszegést követett el, és elbukott”. A törvényszegés egy félreérthetetlen parancs - a „Ne lopj!” - szándékos és tudatos megsértése. Ez volt életének az a „repedése”, az a nyílás, amit az ördög ki tudott használni. Amikor a bethániai Mária megkente Jézus lábát a drága, illatos nárdusolajjal, Júdás volt az, aki ezt mondta: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené”.
Ezenkívül csalódást és kiábrándulást kellett megtapasztalnia. Júdás pozícióra és hatalomra vágyott. Az a reménysége, hogy Jézus megalapít egy fantasztikus királyságot, ahol neki is jutna egy hely, gyorsan elenyészett. Jézus népszerűsége csökkent, most pedig a saját haláláról kezd beszélni. Nem értette meg, hogy Jézus országa nem ennek a világnak a része, és egyértelmű, hogy teljesen rossz motivációból követte Jézust. Nem egyik pillanatról a másikra esett vissza, hanem lépésről-lépésre... ahogyan a hatalmasok elbuknak! Júdás tudta, mit jelent az Isten Országa evangéliumának hirdetése, a démonok kiűzése és a betegek meggyógyítása!! Micsoda lecke ez valamennyiünk számára! Micsoda figyelmeztetés! Van-e „repedés” az életeden, van-e kapu az ellenség számára? Nem csoda, hogy Pál figyelmezteti az efézusiakat: „...az ördögnek ne adjatok helyet. Aki oroz vala, többé ne orozzon... Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak. És meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Szellemét...”
Micsoda szomorúságot jelenthetett az Úrnak tudni azt, hogy a tizenkettő egyike áruló! Egy napon ezt mondta nekik: „Avagy nem én választottalak-é titeket? És egy közületek ördög!” Júdás hamarosan elköveti a történelem legsötétebb cselekedetét.
Alkalmazás
Van-e „repedés” az életeden, valami olyan kapu, amelyet az ellenség ki tud használni? Amikor Izrael fiai elfoglalták Jerikót, Józsué azt mondta nekik, hogy semmit ne vegyenek el maguknak a zsákmányból. Ákán engedetlennek bizonyult, és az egyik dolog, amit ellopott, egy aranyból készült „ék” volt. Ha rést nyitunk az ellenségnek, akkor az beleveri ebbe az éket, a nyílás egyre nagyobb lesz, míg végül szélesre hasad.
Ha vannak ilyen dolgok az életedben, most azonnal számolj le velük! Valld meg, térj meg, fordulj vissza, és fogadd el az Úr megbocsátó kegyelmét!
3. Mit akartok nekem adni?
Az árulás színtere adva volt. A főpapok egyre jobban gyűlölték Jézust, és bizonyos események még jobban felszították ellenségeskedésüket. Volt egy szekta, akiket szadduceusok néven ismertek. Nem voltak sokan, de gazdagok és befolyásosak voltak, és ők is gyűlölték Jézust. Doktrínáik tagadták a halálból való feltámadást, az angyalok létezését és a halál utáni életet. A feltámadást tagadó elméletüket a közelmúltban szétzúzta az a tény, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt a halálból. Ráadásul ezután a tömeg hangos ujjongással üdvözölte Jézust Jeruzsálem utcáin: „Hozsánna, áldott az Izrael Királya, aki az Úr nevében jön!” Kezdtek kicsúszni a kezükből a dolgok, valamit tenniük kellett. A farizeusok rémületükben így kiáltottak fel: „Nézzétek, az egész világ őt követi!”
Jézus ellenségei valószínűleg a gondviselés áldásának tekintették, amikor egyik tanítványa felkereste őket és ezt mondta nekik: „Mit akartok nekem adni, és én kezetekbe adom őt?” Még álmodni se mertek arról, hogy találnak egy „beépített embert”. Megalkudtak, megegyeztek az árban, leszámoltak Júdás kezébe harminc ezüstpénzt, és megállapodtak abban, hogy keresni fogja a jó alkalmat Jézus elárulására. Júdás számára a kocka el volt vetve, felégette maga mögött a hidat, és megpecsételte a saját sorsát. Vissza kellett térnie a tanítványok csoportjához, mielőtt távolléte feltűnt volna a többieknek. Mit gondolnának akkor? Vannak akik felvetették azt a gondolatot, hogy Júdás igazából nem is akarta elárulni Jézust, de mivel úgy érezte, hogy nagyon lassan haladnak a dolgok, árulásával arra akarta késztetni Mesterét, hogy cselekedjen végre, és alapítsa meg királyságát. Júdás három és fél év alatt nem tanulta meg, hogy nem az emberek változtatják meg Jézust, hanem Ő változtatja meg az embereket.
A következő fontos esemény a húsvét ünnepe volt, és Jézus előtte még találkozni akart tanítványaival, amint azt már meg is szervezték. Lehet, hogy ez lesz az árulás alkalmas pillanata? Talán nem, mivel akkora tömeg gyűlt össze Jeruzsálemben az ünnepek miatt. De Jézus nagyon szeretett az Olajfák hegyén imádkozni; ott nem lesz tömeg, és a főpap minden eshetőségre készen felajánlotta, hogy egy csapat katona is részt vesz majd a letartóztatásban. Júdás azt ígérte, úgy fogja azonosítani számukra Jézust, hogy megcsókolja, tehát még a sötétség ellenére sem fogják valaki mással összetéveszteni. Így tehát, harminc ezüstpénzzel az erszényében felment az emeleti szobába, ahol hamarosan le fog majd lepleződni, ki is ő valójában. Nagyon hálás vagyok annak az ismeretlen költőnek, aki olyan erőteljesen írta le az árulás jelenetét:
Harminc ezüstpénzt adtak az élet Uráért,
Harminc ezüstpénzt, ez csak egy rabszolga ára volt,
De a papok ennyire becsülték az Isten szent Fiát,
Kimérték a templomban drága vérének árát.
Harminc ezüstpénz van Iskariótes kezében,
Harminc ezüstpénz, és egy fegyveres csapat segítségével,
Mint egy bárányt, amit a vágóhídra hajtanak,
elviszik az Isten megalázott Fiát,
Éjfélkor a kertből, ahol verejtéke olyan volt, mint a vér.
Harminc ezüstpénz izzik az áruló agyában,
Harminc ezüstpénz, de micsoda pokoli nyereség,
„Vétkeztem, és elárultam a bűntelent” - kiáltotta lázasan lihegve,
Ledobta a templomban, és kirohant, hogy őrültként haljon meg.
Harminc ezüstpénz hever az Isten házában,
Harminc ezüstpénz, de ez vérdíj,
Ezért odaadják idegenek temetőhelyéül
Saját Messiásuk árát, Aki kölcsönadott sírboltban nyugszik.
Lehet, hogy nem ezüstért, lehet, hogy nem aranyért,
De mégis tízezrek adták el az Élet Fejedelmét,
Eladták egy istentelen kapcsolatért, egy önző célért,
Egy futó semmiségért, egy üres névért,
Eladták a tudomány piacán, eladták a hatalom székén,
Eladták a szerencse szentélyében, a gyönyör lugasában,
Eladták egy szörnyű alkuban, amit csak Isten lát,
Mérlegeld lelkedben a kérdést... Nem te adtad el?
Eladták... Ó, Istenem, micsoda pillanat, a lelkiismeret hangját elfojtották,
Eladták, és egy síró angyal feljegyzi ezt a fatális döntést,
Eladták, de az ár eleven szénné változik,
És szúró fájdalmat okoz, amely ott izzik az ember lelkében:
Már túl késő megtérni.
Alkalmazás
Mérlegeld a lelkedben ezt a kérdést: Nem te adtad el Őt?
4. Hűség és hűtlenség
Nincs még egy olyan eleven beszámoló azok között a történetek között, amelyeket a hűtlenség tragédiájáról és az igazi hűség értékeiről valaha is leírtak vagy feljegyeztek, mint amit János papírra vetett. Ő ott volt mint szemtanú. Egy nagy és csendes emeleti szobában történt, ahol Jézus és a tanítványok a húsvétot ünnepelték. A világtörténelem legnagyobb eseményének küszöbén álltak. A menny is és a pokol is felvonultatta teljes erejét; a tét pedig az emberiség örök sorsa volt. A próféták, bár teljes mértékben nem értették meg, előre megmondták, mi fog történni. Jézus is beszélt róla tanítványainak, de ők nem igazán értették, hogy miről beszél. Valamennyien ott voltak, Júdást is beleértve, aki - miután beszélt a főpapokkal - még időben odaért. Erszényében harminc ezüstpénz lapult.
Gondosan figyeljük meg, mi is történt! János Jézus halála, feltámadása és mennybemenetele után írta le a történetet. Képzeld magad elé a „szeretett tanítványt”, amint papírra veti beszámolóját, és rávilágít minden egyes részletre! Valószínű, hogy írás közben egy kis szünetet tartott, lenézett a lábára, és álmélkodva gondolt vissza arra, hogy Jézus letérdelt elé, megmosta és megtörölte a lábát. Egyetlen író sem tudja felülmúlni azt, amit János a Szent Szellem késztetésére leírt, ezért lassan és figyelmesen olvassuk végig a történetet!
A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. És vacsora közben, amikor az ördög belesugallta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt, Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott neki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját, és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve. Méne azért Simon Péterhez, és az monda néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? Felele Jézus és monda néki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted. Monda néki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha! Felele néki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám. Monda néki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! Monda néki Jézus: Aki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan. Tudta ugyanis, hogy ki árulja el őt; azért mondá: Nem vagytok mindnyájan tiszták!
Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál, sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.
Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem. Most megmondom néktek, mielőtt meglenne, hogy mikor meglesz, higgyétek majd, hogy én vagyok. Bizony, bizony mondom néktek: Aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mikor ezeket mondja vala Jézus, igen nyugtalankodék lelkében, és bizonyságot tőn, és monda: Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem. A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kiről szól.
Egy pedig az ő tanítványai közül a Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus. Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, akiről szól? Az pedig a Jézus kebelére hajolván, monda néki: Uram, ki az? Felele Jézus: Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: Amit cselekszel, hamar cselekedjed. Ezt pedig senki sem érté a leültek közül, miért mondta néki. Némelyek ugyanis alíták, mivelhogy az erszény Júdásnál vala, hogy azt mondá néki Jézus: Vedd meg, amikre szükségünk van az ünnepre, vagy hogy adjon valamit a szegényeknek. Az pedig, mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne, vala pedig éjszaka.
Mikor azért kiment vala, monda Jézus: Most dicsőítteték meg az embernek Fia, az Isten is megdicsőítteték őbenne. Ha megdicsőítteték őbenne az Isten, az Isten is megdicsőíti őt ő magában, és ezennel megdicsőíti őt. Fiaim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem, de amiként a zsidóknak mondám, hogy: Ahová én megyek, ti nem jöhettek; most néktek is mondom. Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.
Monda néki Simon Péter: Uram, hová mégy? Felele néki Jézus: Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz, utóbb azonban utánam jössz. Monda néki Péter: Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet adom éretted! Felele néki Jézus: Az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom néked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem. (János 13:1-38)
Milyen megrázó Júdás hűtlensége; az, hogy képmutató módon részt vett ebben az eseményben, és visszaélt Jézus barátságával. És milyen csodálatos Jézus szeretete és hűsége. Ő tökéletes példát adott nekünk. A szolga szerepét töltötte be, letérdelt, megmosta és megtörölte valamennyiük lábát, pedig tudta, hogy néhány óra múlva valamennyien hűtlenül elhagyják. Máté beszámol arról, hogy közben ezt mondta nekik: „ma este valamennyien megbotránkoztok bennem”. Jézus ekkor azt mutatta meg, hogy a másik ember hűtlensége nem szabad hogy befolyásolja a mi ragaszkodásunkat. Ő úgy döntött, hogy hűséges marad, függetlenül attól, amit ők tenni fognak. Megmosta Péter lábát, pedig tudta, hogy néhány óra múlva háromszor is megtagadja Őt. De Jézus valami mást is tudott. Azt is tudta, hogy egy napon kereszthez fogják szegezni azokat a lábakat azért, mert Péter szereti Őt. Megmosta Jakab lábát, aki ugyan aznap éjszaka el fogja Őt hagyni, de egy napon lefejezik majd őt, amiért Jézus tanítványa volt. Megmosta Jánosnak, a „szeretett tanítványnak” a lábát. Azok a lábak valamikor majd Pátmosz szigetének porát fogják taposni, oda száműzik őt, és ha a történetírók nem tévednek, akkor egy napon ő is mártírhalált fog halni. Megmosta András lábát, tudva, hogy egy napon őt is keresztre feszítik. Filepet is ki fogják végezni. Tamást Indiában gyilkolják meg, ahova el fogja vinni Jézus Krisztus evangéliumát. Mátét megölik Etiópiában, Bertalant pedig elevenen nyúzzák meg. Jakabot egy napon keresztre feszítik Egyiptomban, Júdást pedig Perzsiában ölik meg. Simont is keresztre feszítik, amiért hirdeti Jézust, a világ Megváltóját... teljes hűséget mutat irántuk, pedig ismeri gyengeségeiket, félelmeiket és kudarcaikat. „Mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket.”
...és Iskáriótes Júdást is. Amikor Jézus kijelentette, hogy egyikük el fogja Őt árulni, Júdás ezt kérdezte Tőle: „Rabbi, én vagyok az?” , és Jézus így válaszolt: „Te mondád.” Más szóval: igen. Jézus ennek ellenére sem tagadta meg ragaszkodását, és megmosta Júdásnak, az árulónak a lábát.
Alkalmazás
Adj hálát az Úr Jézusnak, amiért szeret téged, és nemcsak azt látja, hogy milyen vagy, hanem azt is, hogy mivé válhatsz!
5. A hűtlenség oka
Jézus egyszer felment tanítványaival a jeruzsálemi templomba. Amikor eltávoztak onnan, a tanítványok mutogatni kezdték Neki a hatalmas épület néhány jellegzetes részét. Jézus így válaszolt nekik: „Nem látjátok-é mind ezeket? Bizony mondom néktek: Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik.” Később odamentek Hozzá, mert azt gondolták, hogy ilyesmi csak a világ végén történhet meg, és így szóltak hozzá: „Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek? és micsoda jele lesz a te eljövetelednek, és a világ végének?” Ekkor Jézus beszélni kezdett nekik azokról az állapotokról, amelyek el fognak uralkodni a világon: hamis krisztusok; háborúk és háborúk hírei; éhínségek, járványok, földrengések; keresztényüldözés; hamis próféták; az evangélium hirdetése az egész világon. Ezt is hozzátette: „És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást.”
A sérelem hűtlenséghez vezet
Ezzel a kijelentésével az Úr megadta az egyik alapvető okát annak, amiért az emberek hűtlenné válnak: megsértődnek. Egyértelmű, hogy Iskáriótes Júdás sértődött ember volt: sértette őt az, hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint alakultak. Jézus nem hozta létre azt a fantasztikus földi királyságot. Mint már korábban láttuk, sértette őt a bethániai Mária szeretetteljes odaszánása is, és pazarlással vádolta őt. Talán neheztelt Péterre, Jakabra és Jánosra is, amiért olyan bensőséges kapcsolatban voltak Jézussal. Bármi is volt az oka, a mag el volt vetve, és a sérelemnek árulás a következménye. Minden sérelemnek a büszkeség az oka, és ez kritizálásban, ítélkezésben, neheztelésben, védekező magatartásban, önsajnálatban és bosszúvágyban nyilvánul meg. Ezek a dolgok önkínzást eredményeznek. Van két olyan veszély, amelyet el kell kerülnünk. Az egyik dolog mások megsértése, a másik pedig a megsértődés. Az az igazság, hogy ma nagyon sok sértődött keresztény, sok fájó szívű ember van az egyházban. Ebben az a tragikus, hogy a sértődött ember soha nem tud teljesen hűséges lenni.
Ne bánts meg másokat!
Pál apostol többször is felveti ezt a témát. A korinthusi gyülekezethez írt első levelében arra figyelmezteti olvasóit, hogy ne bántsanak meg másokat. Korinthusban virágzott a bálványimádás, sokan megtértek, és felmerült az a kérdés, hogy egy keresztény ehet-e bizonyos helyzetekben. Sok lakomán általános gyakorlat volt, hogy az étkezés megkezdése előtt felajánlották az ételt a bálványoknak. Pál elképzelt egy helyzetet: mi van akkor, ha egy keresztény elmegy egy ilyen lakomára, és már éppen elkezdene enni, amikor egy másik keresztény felhívja a figyelmét arra, hogy az elé helyezett ételt felajánlották a bálványoknak. Pál tanácsa az volt, hogy ilyenkor inkább ne egye meg az ételt, annak a kedvéért, aki tájékoztatta őt erről, és a lelkiismeretért. Majd ezekkel a szavakkal folytatja:
„Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek. Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét. Miképen én is mindenkinek kedvében járok, nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak.” (1Korinthus 10: 31-33.)
Pál itt azt mondja: nagyon odafigyel arra, hogyan él. Nem sérelmeket, hanem örömet akar szerezni másoknak. Van olyan tolerancia, amely nem enged az igazságból. Azt mondja olvasóinak, hogy senkit se bántsanak meg származása miatt (zsidók és görögök), és nagyon ügyeljenek arra, hogy ne okozzanak sérelmeket az egyháznak. Ég benne a vágy, hogy az emberek Jézushoz jöjjenek, és kövessék Őt, és semmiféleképpen nem akarja ezt akadályozni. Ugyanennek a gyülekezetnek írt második levelében újból említést tesz erről:
„Senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy a szolgálatunk ne szidalmaztassék. Hanem ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái, sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban.” (2Korinthus 6:3-4.)
A „sérelem” szó ugyanazt jelenti, mint az „akadály”. Ez a kifejezés egy görög szóból, a „skandalon”-ból ered. Így nevezték a csapdának azt a részét, ahová a csalit helyezték. Az Újszövetségben ezt a szót olyan dolgokra alkalmazták, amelyek előítéletet hoznak létre, akadályt jelentenek, vagy valakinek a bukását idézik elő. Pál gyakorolta is azt, amit prédikált. Amikor Félix, a kormányzó előtt állt, őszintén mondhatta, hogy:
„Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor.” (ApCsel. 24:16.)
Milyen csodálatos célkitűzés neked és nekem!
Mások megbántása komoly dolog
Jézus - mint mindig - a mi tökéletes példaképünk. A templomadó begyűjtői egy napon feltették a kérdést Péternek Jézusról: „A ti mesteretek nem fizeti-é a kétdrakmát?” Péter Jézushoz fordult ezzel a kérdéssel, Aki ezt mondta neki: „De hogy őket meg ne botránkoztassuk, menj a tengerre, vesd be a horgot, és vond ki az első halat, amely rá akad; és felnyitván a száját, egy státert találsz benne: azt kivévén, add oda nékik énérettem és teéretted.” (Máté 17:27). Kiléténél fogva nem lett volna köteles fizetni, de inkább fizetett, minthogy valakit is megbántson.
A tanítványok közvetlenül ezután ezt kérdezték Jézustól: „Vajjon ki a nagyobb a mennyeknek országában?” Válaszul kérdésükre odahívott egy kisgyermeket, és odaállította középre. A kisfiú minden bizonnyal nagy zavarban volt, amiért odaállították őt ezek elé a nagy emberek elé, de Jézus ezt mondta: „Aki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában. És aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be, Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek, de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik.” (Máté 18:4-7.)
Ilyen súlyos szavakat használ a Mester, amikor arról beszél, hogy milyen komoly dolog sérelmet okozni valakinek, aki az Övé.
Pál szintén felismerte, milyen módon szenvednek gyülekezetek és emberek azoktól, akik sérelmeket okoznak. Arra utasította a gyülekezetek vezetőit, hogy a sérelmeket okozó személlyel szembeni fegyelmezés alkalmazásával oldják meg az ilyen helyzeteket:
„Kérlek pedig titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok, és azoktól hajoljatok el. Mert az ilyenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak nem szolgálnak, hanem az ő hasuknak, és nyájas beszéddel, meg hízelkedéssel megcsalják az ártatlanoknak szívét.” (Róma 16:17-18.)
Az a szeretet, amelynek Isten népét kell jellemeznie, nem nyilvánulhat meg ott, ahol megsértett és másoknak sérelmeket okozó emberek élnek. Ha a gyülekezet egyik tagja bűnös sérelem okozásában, akkor a gyülekezet vezetőinek oda kell menniük hozzá a szeretet és a gyengédség szellemével, és meg kell próbálniuk rávenni azt az embert, hogy forduljon el helytelen és sértő magatartásától. Ha az illető ellenáll, és nem hajlandó megtérni, akkor a vezetőségnek nem marad más lehetősége, mint hogy engedelmeskedjen Isten szavának, és szólítsa fel a gyülekezet tagjait arra, hogy tartsák magukat távol a bűnöstől, és még csak „Jó reggelt!” se kívánjanak neki. Minden fegyelmezésnek az a célja, hogy visszatérítse az embert Isten akaratához, valamint az, hogy elejét vegye a probléma elterjedésének. Ha valakitől mindenki „elhajol”, az az ember magányos lesz, és a fegyelmezésnek ez a módja nagyon gyakran létrehozza a bűnös szívében azt a vágyat, hogy visszatérhessen a közösség melegségébe, és így felgyorsítja a megtérés folyamatát.
Ha valaki felveszi a sértést, az komoly dolog
A megsértett ember meg van sebezve, fájdalmat érez, sérüléseket hordoz magában, és csak nagyon korlátozott mértékben tud szeretni. Megfigyeltük azokat a szavakat, amelyeket Jézus a Máté 24:10-ben használt: „megbotránkoznak”, „elárulják”, „gyűlölik”. Ez ennek a tragédiának az egyik eleme; ha meg vagyunk bántva, akkor nem tudjuk igazán szeretni azt az embert, aki sérelmet okozott nekünk. Ha pedig nem szeretjük őt igazán, akkor nem tudjuk igazán szeretni az Urat. János ezt nagyon nyersen így önti szavakba:
„Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?” (1János 4:20.).
Valaki egyszer ezt mondta: „Ha meg akarod tudni, mennyire szereted Istent, akkor gondolj arra a keresztényre, akit a legkevésbé szeretsz! Pontosan annyira szereted Őt.” Ahol hiányzik a testvéri szeretet, ott semmi bizonyíték nincs arra, hogy az Övéi vagyunk, és ahol hiányzik az egység, ott nincs semmi bizonyíték arra, hogy Jézust Isten küldte (János 17:21.).
Ha valaki a sérelem csapdájába esik, akkor Salamon szerint nagyon nehéz kibékülni. Ezt mondja:
„A felingerelt atyafi erősb az erős városnál, és az ilyen versengések olyanok, mint a vár zárja.” (Példabeszédek 18:19.).
Mennyire igazak ezek a szavak! A megsértett emberek saját maguknak építenek börtönt. Elveszítik Isten szeretetének, örömének és békességének szabadságát. Hála legyen Istennek azért, hogy a megbékélés az igevers szerint nem lehetetlen, csak nehéz. Jézus a nagy szabadító. Ha megbántottak vagyunk, és ezt a tényt beismerjük, megtérünk belőle, megvalljuk, és megtesszük a helyreálláshoz szükséges lépéseket, akkor a vaskapuk engednek, a börtön ajtói megnyílnak, énekelhetjük a megszabadult lélek dalát, és hirdethetjük Jézus hűséges szeretetét.
Alkalmazás
Kérd Istent, hogy nehezítse a szívedre, mennyire helytelen dolog akár megsértődni, akár mást megbántani! Kérd meg az Urat, hogy leplezze le: van-e életedben olyan terület, ahol sérelmeket hordozol! A következő fejezetek segíteni fognak ennek eldöntésében.
6. A megbántódás okai
A következő fejezetekben bele fogunk tekinteni Isten Igéjébe, hogy megérthessük: miért válnak hűtlenné az emberek. Látni fogjuk, hogy az ilyen hűtlenségeket azok az emberek követik el, akik megbántódnak a sok lehetséges ok egyike miatt. Ezeket a történeteket azért mondom el, hogy lássuk és figyeljük meg, valamint hogy okuljunk belőlük.
Emberektől elszenvedett elutasítás
Nemi erőszak... gyilkosság... bosszú... lázadás.
Első történetünk szálai visszanyúlnak egy beszélgetésre, amelyet két fiatalember folytatott le egymással. Unokatestvérek voltak; egyiküket Amnonnak, a másikat pedig Jónadábnak hívták. Amnon Dávid király legidősebb fia volt. Jónadáb megjegyezte, hogy Amnon milyen betegnek tűnik, és hogy milyen sápadt, mire az zavartan beismerte, hogy szerelmes. Gyengéd érzelmei egy Támár nevű gyönyörű fiatal lányra irányultak. Támár valójában a féltestvére volt, neki is Dávid volt az édesapja. Miközben azon töprengett, hogyan tudná elintézni, hogy találkozhasson vele, Jónadáb azt javasolta, hogy feküdjön ágyba, és csináljon úgy, mintha valóban beteg lenne. Ő ezt meg is tette, és édesapja, Dávid, hamarosan eljött, hogy meglátogassa. Amnon azt kérte tőle, intézze el, hogy Támár jöjjön el hozzá, és főzzön neki valamit. A lányról valószínűleg köztudott volt, hogy jól főz. Dávid ezt meg is tette, és miután Támár megfőzte az ételt, Amnon minden szolgájának megparancsolta, hogy menjen ki, és megkérte Támárt, hogy vigye be a megfőzött ételt a hálószobájába. A lány gyanútlanul engedelmeskedett, és amikor belépett, Amnon megragadta, és minden tiltakozása ellenére megerőszakolta. Ezután kikergette őt a házból, és a történetből megtudjuk, hogy: „meggyűlölé őt Amnon felette igen, mert nagyobb lőn gyűlölete, mellyel gyűlölte őt, a szeretetnél, mellyel őt megszerette vala.” Egyértelmű, hogy amit érzett, az nem szerelem volt, hanem kéjvágy.
Támárnak történetesen volt egy bátyja, akit Absolonnak hívtak. Amikor Absolon meghallotta, mi történt húgával, elhatározta, hogy egy napon megöli Amnont. Két évet várt, majd rendezett egy partit, amelyre a király minden fiát meghívta, Amnont is beleértve. Mielőtt Amnon megérkezett volna, Absolon parancsot adott szolgáinak, hogy amikor Amnon „a bortól jókedvű lesz” , akkor öljék meg. Ők ezt meg is tették, és a gyilkosság után Absolon elmenekült egy Gessur nevű helyre, ahol nagyapja is élt. Három évig élt itt, de nagyon szeretett volna hazamenni Jeruzsálembe, és mivel nagyon népszerű és jóképű fiatalember volt, Jeruzsálemben is sokan szerették volna, ha hazatér, Dávid megengedte neki, hogy hazamenjen.
Absolon hazatér
Amikor Absolon visszatért Jeruzsálembe, nem engedték meg neki, hogy belépjen a palotába, vagy hogy találkozzon a királlyal. Ez sértette Absolont. A mag el lett vetve, és elkerülhetetlenül bekövetkezett a folytatás... sérelem - árulás - gyűlölet. Sértette büszkeségét, hogy nem engedték be a királyhoz.
Júdáshoz hasonlóan Absolon is tolvaj volt, csak más értelemben. Ő nem pénzt lopott, hanem szíveket. Reggelenként korán felkelt, megállt a város kapujában, és azt mondta az embereknek, hogy jobban járnának, ha őt tennék meg ítélőbírájukká. Sokan eljöttek, és meghajoltak előtte, ő pedig megfogta és megcsókolta őket, akár egy Júdás. Meg van írva, hogy „így Absolon az Izrael fiainak szíveket alattomban megnyeri vala”. Két teljes év elteltével Dávid végül megengedte neki, hogy bemenjen hozzá. Nagyon szerette Absolont, annak ellenére is, hogy mélyen elszomorította őt legidősebb fiának megölése. Amikor találkoztak, megcsókolták egymást. Ez a csók Dávid részéről a szeretet kifejezése, míg Absolon oldaláról az áruló csókja volt.
Rögtön ez után a találkozás után Absolon felkelést szított apja ellen. Az egész országban voltak ügynökei, akik arra biztatták az embereket, hogy őt kövessék. Dávidnak beszámoltak erről, és ő néhány hűséges emberének kíséretében elmenekült Jeruzsálemből. Hamarosan kirobbant a harc Dávid és Absolon hadserege között. A legtöbb csata Efraim erdőségeiben történt, és egyszer, amikor Absolon öszvérén vágtatott, a haja belegabalyodott egy mélyen lelógó faágba, és ott maradt fennakadva. Amikor ezt Jóáb, Dávid tábornoka megtudta, odament, és dárdát döfött a szívébe. Így Absolon, aki sértődöttségében árulást követett el, egy fán végezte az életét, akár Júdás!
Elutasítottság miatti sértődöttség
Hány és hány ember megsértődött már, amiért úgy érezte, hogy figyelmen kívül hagyják, keresztülnéznek rajta, mellőzik, vagy nem kapja meg azt az elismerést, amelyet megérdemelne? Hányan megsértődtek már a különféle gyülekezetekben, amiért nem választották meg őket segédpásztornak, presbiternek, vagy valamilyen más tisztséget nem kaptak meg? Az a tény, hogy megsértődtek, már önmagában is bizonyítja alkalmatlanságukat. Isten Igéje biztosít minket arról, hogy ha Isten megnyit egy ajtót, akkor azt egyetlen ember sem tudja bezárni, és ha Ő bezár valamit, akkor azt senki sem tudja kinyitni. A sértett emberek vonzzák magukhoz a többi sértett embert. Nagyon sokszor így kezdődnek a gyülekezetekben a szakadások. Pál fájó szívvel mondja az efézusi gyülekezet véneinek, amikor utolsó alkalommal találkozik velük:
„Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.” (ApCsel. 20: 29-30)
A sértődöttségnek pusztító hatása van. Az ember saját magát is és másokat is pusztítja vele. Nincs mentség arra, amikor az emberek elutasítottságukban bármilyen módon is kegyetlenül bánnak másokkal, de minden keresztény felelős azért, hogy ha így viselkednek vele szemben, akkor semmilyen módon ne vegye fel a sértést.
Vannak, akik családjukban elutasítottságot élnek át. Férjek megbántják feleségüket, feleségek a férjüket; gyermekek a szüleiket, és szülők a gyermekeiket; a szülők az egyik gyermeket jobban szeretik, mint a többit. Amikor Isten a családi élet alapszabályait lefekteti, mindig elmondja, hogy ez csak akkor lehetséges, ha nem engedelmeskedünk Neki... „férfiak, szeressétek a ti feleségeteket; gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban; tiszteld atyádat és anyádat”.
Vannak, akiket munkájuk során utasítanak vissza vagy mellőznek, és hatalmas méltánytalanságokat kell elszenvedniük. Istennek erre nézve is van mércéje: „Ti szolgák, engedelmesek legyetek a ti test szerint való uraitoknak félelemmel és rettegéssel, szíveteknek egyenességében, mint a Krisztusnak. Nem a szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái, cselekedvén az Istennek akaratját lélekből” (Efézus 6:5-6). Gondolj Jézusra: Ő tudja, hogy ez mit jelent. Ő „útált és az emberektől elhagyott volt”. Ha igazad van, akkor Isten a te oldaladon áll. Bízd Rá a helyzetet, és tanuld meg a feladott leckéket... de ne vedd fel a sértést! Meríts bátorítást az Úr szavaiból:
„Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” (Máté 5:10-12).
Alkalmazás
Talán fáj a szíved, mivel valaki elutasított, tisztességtelenül bánt veled, vagy nem méltányolt kellőképpen? Családodnak egyik tagja volt? Egyik barátod? A főnököd? Egy pásztor? Mondd el az Úrnak, hogyan érzel... helyezd elé az egész ügyet!
Istentől elszenvedett elutasítás
Ha visszalapozunk a Biblia elejére, akkor felismerhetjük a sértődöttség tragikus következményeit, amely árulást, gyűlöletet és halált eredményezett. A világ legelső családjában történt. Ádámnak és Évának az Isten iránti engedetlenség miatt el kellett hagynia Éden kertjének tökéletes környezetét, és nem tudtak oda visszatérni a tüzes kardok miatt, amelyek őrizték a kertet, és megakadályozták visszatérésüket. Szomorúságukba egy idő múlva öröm vegyült, amikor megszületett első gyermekük, egy fiú, akit Kainnak neveztek el. Micsoda esemény volt ez! Megszületett a legelső gyermek a földön! Ilyesmit azelőtt még soha nem láttak. Szinte biztos, hogy a legtöbb szülőhöz hasonlóan megszámolták a gyermek ujjacskáit a kezén és a lábán, és elámultak ennek a kis életnek a csodáján. Éva - egy ember születésének csodáját méltatva - így kiáltott fel: „Nyertem férfiat az Úrtól!”. Később még egy fia született, akit Ábelnek neveztek el. A két testvér együtt nőtt fel, együtt játszott, együtt fedezték fel a világot, és egymásban találták meg társaságukat. Kain a földművelést választotta, míg Ábel pásztor lett.
Micsoda történeteket hallhattak szüleiktől! Ádám elmondta nekik, hogy ő soha nem volt kisbaba, serdülő vagy tinédzser, hanem Isten őt felnőtt emberként teremtette meg. Majd egyszer egy jóízű alvás után arra ébredt, hogy ott van mellette egy gyönyörű nő, aki az ő édesanyjuk lett. Aztán ott volt az a mulatság, amit az jelentett, hogy nemcsak láthatta a sokféle állatot, hanem ő adhatott nekik nevet. Beszélt nekik Istennek, a Nagy Alkotónak a félelmetes voltáról, Aki esténként eljött, hogy beszélgessen vele. Majd elszomorodott hangon elmondta fiainak, hogyan lettek engedetlenek Isten iránt, hogyan ettek annak a fának a gyümölcséből, amelyet érinteniük sem lett volna szabad. Olyan sok mindent kaptak Istentől, és helyesnek látták, hogy adjanak valamit Neki, és így fejezzék ki hálájukat. Így tehát Kain egy napon összeszedett egy halom gyümölcsöt, hogy áldozatként bemutassa, Ábel pedig a nyájában született legelső bárányt ajánlotta fel. Isten Ábel ajándékát elfogadta, valószínűleg azáltal, hogy tüzet bocsátott le az égből az ember-készítette oltárra, hogy égesse el az áldozatot, de Kain áldozatát nem fogadta el... ő pedig megsértődött.
Kaint felbőszítette áldozatának visszautasítása. Haragja rányomta bélyegét szívére és arcára. Isten személyesen szólt Kainhoz, és feltette neki a kérdést: „Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz, ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta.” (1Mózes 4:6-7). A Biblia itt használja először a „bűn” szót. Ádám és Éva már korábban is követett el bűnt: „Annakokáért, miképen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Róma 5:12).
Isten megmondta Kainnak, hogy az életében lévő bűn miatt nem fogadta el áldozatát, és ha ő nem uralkodik azon, akkor majd az fog uralkodni őrajta. Isten ma is úgy tesz, mint akkor. Elsősorban nem a felkínált ajándék érdekli Őt, hanem belenéz annak a szívébe, aki az ajándékot viszi. Nem tudjuk Istent megvesztegetni, nem adhatunk „borravalót” Jézusnak. Nem volt semmi rossz a föld gyümölcsével, amit Kain felajánlott, de probléma volt annak az embernek a szívével, aki az áldozatot felkínálta. Kain mélyen megsértődött, annak ellenére, hogy Isten szólt hozzá. Megsértődött testvérére, mivel Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig visszautasította. Ez nem valami váratlan jellembeli hiányosság volt. Iskáriótes Júdáshoz hasonlóan volt egy rés az életében az ellenség munkái számára, és ez az esemény csak azt hozta a felszínre, ami már eleve ott volt. Megérintette őt a pokol parazsa, és lángra lobbantotta benne az irigység keserű szenvedélyét. „Ki állhatna meg az irigység előtt?” - teszi fel a kérdést Salamon. Mélységes és halálos, és a „csontokban való rothadás” .
Sérelem, árulás, gyűlölet. Kain azt mondta Ábelnek, hogy járjanak egyet a mezőn. Ábel gyanútlanul elkísérte testvérét, mint korábban már olyan sokszor. Nem dicsekedett azzal, hogy Isten elfogadta tőle a bárányt. Tudta, hogy valami baj van Kainnal, aki képtelen volt véka alá rejteni elégedetlenségét. Kain hirtelen megállt, és égő haragjában megölte Ábelt. Az első gyilkosság... az első holttest a Föld nevű bolygón. Ez lett a hűtlenség végeredménye. Ábel a barátja... a testvére volt. János megmagyarázza a történteket:
„Mert ez az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást. Nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól vala, és meggyilkolá az ő testvérét. És miért gyilkolta meg azt? Mivel az ő cselekedetei gonoszok valának, a testvéreié pedig igazak.” (1János 3:11-12).
Ez leleplezi Kain szívét. „Az ő cselekedetei gonoszok valának.” Júdás utal „Kain útjára” . Kain vallásos dolgokat tett gonosz szívével és szentségtelen életével. Hiányzott belőle a testvéri szeretet, és János ismételten így ír: „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az” . Ábel igaz és szent élete vádolta Kain bűnös életmódját, és ez csak tovább fokozta sértettségét. A mag el lett vetve, ő befogadta azt, és ennek tragikus következményei lettek. Kain nem hittel járult Isten elé, „hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni” . Ábel viszont bizakodó és hívő szívvel ment Istenhez, amint a Zsidókhoz írt levél írója ezt megfogalmazza:
„Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, ami által bizonyságot nyert afelől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten, és az által még holta után is beszél.” (Zsidók 11:4)
Micsoda tragédia! Micsoda sebet ejtett magán Kain, amit aztán egész életén keresztül hordozhatott! Micsoda keserű szomorúságot jelentett Ádámnak és Évának, amikor látniuk kellett saját bűnük következményeit, amelyeket ők hurcoltak be egy tökéletes világba. „A hitetleneknek pedig útja kemény.” Kinek fordult volna meg a fejében az a gondolat, hogy az elsőként született gyermekek története így fog végződni? Kainról az van megírva, hogy „elméne az Úr színe elől”, és száműzöttként élte le az életét. Júdás így kiáltott fel: „Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért”, Kain pedig ezt mondta: „Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám”.
Alkalmazás
Milyen leckét tanulhatunk meg ebből a történetből? Milyen kérdéseket vet fel a mi számunkra?
- Van-e bennem megbántottság, amiért Isten másokat jobban használ, mint engem? Sértő-e a számomra életük szentsége, és Isten iránti buzgóságuk? Elárultam-e őket kritizálásommal és a bennem lévő ítélkező szellemmel, hogy így igazoljam saját bűnös útjaimat?
- Tiszta szívvel viszem-e Isten elé ajándékaimat, vagy pedig azok meg vannak fertőzve, mivel szívem nem igaz Isten előtt?
- Tudatában vagyok-e annak, hogy ha szívemben ott van a megbántottság magva, akkor ez hűtlenséghez fog vezetni, hacsak nem számolok le vele most?
- Van-e olyan keresztény, akit nem szeretek? Gondolj János szavaira:
- „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Aki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad. Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az, és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne.” (1János 3:14-15)
- „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1János 1:9)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
