Ellenséges csapatok közeledtek a faluhoz. Az emberek szörnyű dolgokat beszéltek kegyetlenségükről. Sokan elmenekültek, és üresen hagyták házaikat. A falu szélén lakott egy öreg néni unokájával.
- Úgy gondolom - mondta a nagymama unokájának -, nekünk kell megvédelmezni a falut. Térdeljünk tehát le és imádkozzunk!
Elővette öreg imakönyvét, föltette szemüvegét és rákezdett az egyik egyházi énekre:
- Építs falat körénk és ments meg ellenségeinktől!
Ó nagymama, milyen jó lenne, ha a Jóisten valóban falat építene körénk! Annál inkább jó lenne ez, mert a mi házunk a legelső és itt lesznek a legéhesebbek a farkasok.
- Ne csüggedj, gyermekem, Istennél semmi sem lehetetlen, még ez is megtörténhet.
Közben odakint havazni kezdett. Föltámadt a szél és hordani kezdte a havat. Az ellenséges csapatok is megérkeztek. Ezt onnan tudták meg, hogy kiáltozást és jajgatást lehetett hallani a faluból. Egy teljes órán keresztül hallani lehetett a lovak dobogását és a puszták ropogását.
A nagymama házában azonban minden rendben volt. Egyetlen ellenséges katona se tette be a lábát. Nyugodtan lefeküdtek tehát és így várták a reggelt. Ekkor aztán fölkelt nagyanyó, és óvatosan kinyitotta a konyhaajtót. De mi az? Megvakult talán? Megdörzsöli szemét és sehogy se érti, miért nem lát az utcára. Hamarosan erre is rájött. A ház teljes hosszában egy hatalmas hóhegy emelkedett, amit a szél hordott össze, és teljesen elzárta a házat a világtól. Ez volt az a fal, amelyet Isten épített benne bízó gyermekei megmentésére. Így aztán megmenekültek az ellenség támadásától és megköszönték Istennek, hogy meghallgatta imádságukat.