A sóbányász naponta leszállt a föld gyomrába, hogy munkáját elvégezze. Felszerelése nagyon egyszerű volt: egy lámpa és egy csákány.
Egyik este, amikor munkája végeztével a felszínre igyekezett, egy tekervényes és szűk folyosón elejtette a lámpását, ami összetört.
Az első pillanatban a bányász még örült is a kárnak: - Végre megszabadultam tőle! Mindenhová magammal kellett vinnem, vigyáznom kellett, hogy hová teszem, és még a munka közben is figyelnem kellett rá. Egy gonddal kevesebb, sokkal szabadabbnak érzem magam. Végül is, ezen az úton már évek óta járok, csukott szemmel is kitalálok.
Az emlékezet azonban hamarosan cserben hagyta. A sötétben minden egészen más volt. Pár lépés után nekiment a falnak. Talán máris eltévesztette az utat? Hogy lehet, hogy ilyen hamar eltévedt? Megpróbált visszatérni a kiinduló ponthoz, de csakhamar ott állt a vízgyűjtő partján, ahonnan elindult.
- Nem is lehet olyan mély - gondolta magában -, de ha beleesek, biztosan megfulladok.
Óvatosan lekuporgott és elindult négykézláb. Nemsokára vérzett a keze. És a térde. Tehetetlenségében sírva fakadt, mert hiába igyekezett, alig jutott előre.
Nagy vágy fogta el a lámpája után. Nem maradt más választása, várakoznia kellett türelmesen, hátha leszáll hozzá valaki, hogy megkeresse és legalább egy gyertya csonkjával kisegítse.
"Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon. Esküt tettem és megtartom, s követem, amit elrendeltél." 119. Zsoltár 105-106