Ábrahám négyszeres lemondása

Nagyon sok ember fél Isten akaratától, pedig azt hiszem, Krisztus iskolájának egyik legszebb tanítása az: adjuk át aka­ratunkat Istennek, és engedjük, hogy Õ tervezze számunkra a jövõt és Õ rendelkezzék életünk felett. Tegyük fel, hogy eljön hozzám egy angyal Isten trónusa mellõl, és döntés elé állit: hátra lévõ életemben mindent a magam tetszése szerint teszek, és akkor minden kívánságom teljesül, vagy pedig engedem, hogy Isten akarata menjen végbe bennem és általam. Azt hiszem, pil­lanatnyi habozás nélkül azt választanám: legyen meg Isten aka­rata.

A jövõt nem ismerem, azt sem tudom, mi lesz holnap. Olykor még azt sem, hogy ma estig mi minden történhet. Képtelen vagyok tehát úgy tervezni és dönteni, ahogy Isten teheti számomra. Ezért sokkal jobb, ha Isten akaratának szolgáltatom ki magamat.

Ábrahám felismerte ezt, és ezért szeretném a figyelmeteket életútjának négy állomása felé fordítani, amelyek közös jellem­zõje, hogy azokban le kellett mondania valamirõl. Remélem, meg­találjuk ezekben életének titkát.

1.

Elõször is felszólította Isten, hogy hagyja ott hazáját és rokonait, anélkül, hogy tudná, merre vezet tovább az útja. Míg az emberek szorgalmasan dolgoztak, Isten elhívta ezt az embert, hogy hagyja ott a káldeusok népét. Az Eufrátes torkolata köze­lében lakott, mintegy 500 km-nyire Babilontól délre, amikor Isten felszólította, hogy költözzék el oly földre, amelyrõl ta­lán még soha nem hallott.

Az 1Móz 12,1-4-ben olvassuk: "És mondta az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedbõl és a te rokonságod közül, és a te atyád házá­ból a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté tesz­lek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei. És kiment Ábrám, amint az Úr mondta neki, és Lót is kiment vele. Ábrám pedig hetvenöt esztendõs volt, amikor kiment Háránból". Néhány évvel ezelõtt már megparancsol­ta neki Isten, hogy menjen ki Káldeából. Akkor azonban Abrám csak Háránig jutott el, amely kb. félúton van az Eufrátes és a Jordán völgye közt. Isten a Káldeusok földjén hívta el, de Ábrahám csak félútig jutott el, és ott megállt. Nem tudjuk, meddig tartózkodott ott, talán 5 évig.

Azt hiszem, köztünk is sokan vannak ilyen Hárán - keresztyének.

Elmennek Háránig, de ott megragadnak. Csak félig engedelmes­kednek - nem egészen. Hogyan mozdította tovább Isten Ábrahá­mot Háránból? Apja meghalt, és ez volt az elsõ figyelmeztetés, hogy hagyja ott Úr Kaszdim-ot, és költözzék Kánaánba. De ahe­lyett, hogy végigjárta volna az utat, félúton megállt, és csak a szenvedés és a gyász mozdították tovább.

Sokan idézik elõ saját maguk szenvedését azzal, hogy nem teljesen engedelmeskednek az Úrnak. Istennek megvoltak a ter­vei Ábrahámmal, de ezek nem valósulhattak meg, amíg õ Hárán­ban maradt. Ezért jött a szenvedés - és csak azután kerekedik fel az ígéret földje felé.

Lótról is még csak annyi van feljegyezve, hogy "kiment vele". És ez Lót életének kulcsa - mondhatnánk. Gyengébb jellem lété­re csatlakozik a nagybátyjához.

Amikor megérkeznek a földre, amelyet Isten megígért, kényte­lenek megállapítani, hogy azt erõs és harcias törzsek lakják, nem is egy nép, hanem több. Mit kezdhet egyetlen ember velük szemben? De Ábrahám hitét nemcsak ez tette próbára. Hozzájá­rult, hogy megérkezése után éhínség tört ki. Mi mást tehetett, mint hogy tovább vonult?

Nos, én nem hiszem, hogy Isten küldte Ábrahámot Egyiptomba. Inkább azt hiszem, csupán próbára akarta tenni, és a bizonyta­lanság és éhség által még közelebb akarta vonzani magához. Mi sokszor azért kapjuk a nyomorúságot és gondot Istentõl, hogy keressük Õt és tanuljunk meg egyedül Õbenne bízni.

Ábrahám lement Egyiptomba, és ott csakhamar bajba került, mert megtagadta feleségét. Itt látjuk Ábrahám jellemének leg­sötétebb pontját. De hiszen így van ez. Ha "Egyiptomba" megyünk, az mindig bajt hoz ránk.

2.

Ábrahám gazdag ember volt; ennek ellenére egyelõre nem épít oltárt sem Háránban, sem Egyiptomban. Amikor Lóttal együtt fel­jönnek Egyiptomból, már dúsgazdagok, nyájaik megsokszorozódtak. Egy napon azonban viszály tör ki a pásztoraik között.

És itt újra fényesen tündöklik Ábrahám jelleme. Mondhatta volna, hogy neki mint idõsebbnek, joga van a legjobbhoz, hi­szen az õ segítsége nélkül Lótnak valószínûleg semmije sem len­ne. Ehelyett azonban lemond jogai érvényesítésérõl, és így szól unokaöcséhez: "Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek" /1Móz 13,9/.

Lót itt nagy hibát követ el. Ha van a földön ember, akinek szüksége van Ábrahám tanácsaira, imádságára és befolyására, úgy Lót az: gyenge jellem volt, aki támaszra szorult. De sóvá­rogva nézte a vízben gazdag Jordán-völgyet, amely egész Sodo­máig terjedt, és azt választotta. Lótot az befolyásolta, amit látott. Nem hitben járt, hanem látásban.

És nem ugyanezt a hibát követi el sok keresztyén is? Szemü­ket követik - a hitük helyett. Ha Lót megfontolja a dolgot és elcsendesedik, feltétlenül rájön arra, hogy nem lesz jó sem neki, sem családjának, ha Sodoma közelében telepszenek le. Mind Ábrahámnak, mind Lótnak tudnia kellett a síkságon fekvõ városok romlottságáról. És ha még oly termékeny is volt a vi­dék és mégoly kitûnõ lehetõséget nyújtott is a meggazdagodás­hoz, jobb lett volna, ha családostól távol marad onnét. De a gazdag vidék látványa valósággal megbabonázta, ezért elvált Ábrahámtól és arrafelé sátorozott.

Jól figyeljünk: miután Lót eltávozott, elõször volt Isten négyszemközt Ábrahámmal. Ábrahám apja meghalt Háránban. Test­vére Úr Kaszdimban maradt, és most az unokaöccse is elhagyta: Ábrám Hebron felé vonult, és ott oltárt épített. Hebron annyit jelent, mint "közösség".

És itt szólt hozzá az Isten: "Emeld fel szemeidet, és tekints arról a helyrõl, ahol vagy északra, keletre és nyugatra. Mert mind az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és a te mara­dékaidnak örökre. És olyanná teszem utódaidat, mint a föld po­ra. Ha valaki megszámolhatja a föld porát, a te utódaid is megszámolhatók lesznek. Kelj fel, járd be az országot, hosszá­ban és széltében: mert neked adom azt. Odébb mozdította azért sátorát Ábrám, és elment, és Mamré tölgyesében lakott, mely Hebronban van, és oltárt épített ott az Úrnak" /lMóz 13,14-18/.

Meglepõ, milyen messze el lehet látni azon a vidéken. Isten felvitte Mózest a Nébó hegyére, és megmutatta neki az ígéret földjét. Néhány éve magam is tapasztaltam, hogy az Olajfák he­gyérõl el lehet látni egészen a Földközi-tengerig. Végignéz­hettem az egész Jordán völgyét és a Holt tengert. Sáron síkságából elláthattam a Libanoni-hegységig, sõt egész a Hermonig, amely messze túl van Názáreten. Puszta szemmel át lehet tehát tekinteni ezt az országot hosszában éppúgy, mint keresztben.

Amikor tehát Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy tekintsen északra és délre, a vizekben gazdag síkságra, amelyet Lót ma­gának választott, és keletre és nyugatra, a tengertõl egész az Eufrátesig - ezzel ígéretet tett Isten a barátjának minden fel­tétel nélkül: "Neked adom azt".

Lót maga választott, és nem túl sokat nyert.

Ábrahám engedte, hogy Isten válasszon számára: és övé lett az egész ország.

Lótnak senki sem kezeskedett a birtokáért, és mindent el is veszített.

Ábrahám birtokjogáról azonban az adományozó: Isten kezeske­dett. Tudjuk, hogy Izráel fiainak soha nem volt elég bátor hi­tük ahhoz, hogy az egész földet elfoglalják, el az Eufrátesig? Ha, több hitük lett volna, akkor soha nem vitte volna õket Na­bukodonozor a babiloni fogságba.

Isten megígérte: "A te utódaidnak adom azt a földet mindörök­re, egészen az Eufrátesig" /lMóz 13,15; 5Móz 1,7/. Attól kezd­ve megsokasította Isten Ábrahám sátrait. Ígéreteit is megnagyobbította, és sokkal többet adott, mint amennyit az Eufrátes völgyében megígért.

Vessünk azonban egy pillantást Lótra, és lássuk meg, mire ment a választásával. Azt hiszem, manapság legalább 5000 Lótot találunk, amig egy Ábrahámot. Ezek a szemük látását követik, az emberek és a világ elismerését hajszolják. Azon fáradoznak, hogy fiainak jól fizetett állást szerezzenek, még ha ez erköl­csi és hitbeli szempontból tönkre is teheti õket. Vonzza õket a világ csillogása. Valaki azt mondta egyszer, hogy Ábrahám elõrelátó ember volt, Lót pedig rövidlátó; csak a földet látta, ami az orra elõtt volt. Bizony rövidlátó volt, mint ahogy min­denki az, aki csak a jelen helyzet szerint intézi dolgát.

Nem kételkedem azonban abban, hogy Sodoma lakóinak más volt a véleményük. Õk nyilván ügyesebb és okosabb embernek tartot­ták Lótot, mint nagybátyját. Az is biztos, hogy a következõ 25 évben õ lett a tehetõsebb kettõjük közül. Ábrahám sokkal jobb árat érhetett volna el a barmaiért azon a vidéken, mint Mamréban.

Valóban, egy ideig Lót nagyon könnyen gazdagodott. Sok tekin­tetben sikeres volt az élete. Ha valamelyikünk Sodomába láto­gatott volna közvetlenül a város pusztulása elõtt, megállapíthatta volna, hogy Lóté voltak a város legszebb telkei, hogy felesége otthonos volt az un. "jó társaság"-ban, és gyakori vendég volt bizonyos rendezvényeken. Az akkori társasjátékokat is bizonyára ismerte, és leányai éppoly jól táncoltak, mint a többi Sodomabeli lányok. Látjuk, amint Lót a város kapujában ü1 a többi vezetõvel együtt - csodálatosan jól halad elõre a társadalmi létrán. Lehet, hogy már egyike a város vezetõ embe­reinek. Talán bíró vagy efféle. Ha már akkor lett volna kong­resszus, biztos, hogy pályázott volna egy megüresedett helyre. Ki tudja, talán polgármesternek is megválasztották volna. Min­denesetre tekintélyes ember volt, jókora vagyonnal és jövede­lemmel; ahogy mondani szokták: kitûnõen ment neki.

A környéken pedig idõnként fellángolt a háború tüze. Aki So­domába költözött, annak osztoznia kellett Sodoma sorsában. Háborúba keveredtek annak a vidéknek öt városával. És Lót minde­nét elvesztette. Csak egy embere menekült meg, aki Hebronba futott, és elmondta Ábrahámnak a történteket. Akkor Ábrahám összegyûjtötte embereit, összesen 318-at, üldözõbe vette a gyõztes királyokat, és nemsokára visszatért, magával hozván valamennyi foglyot és a visszaszerzett kincset.

3.

A gyõzelembõl visszatérõben játszódott le Ábrahám történeté­nek egyik legfontosabb jelenete. Nem mással, mint Melkisédek­kel találkozott. A fõpap-király kenyeret és bort hozott elébe, és megáldotta a "hivõk atyját". Aztán Sodoma királyával találko­zott, aki felajánlotta neki: "Add nekem a népet, a jószágot pedig vedd magadnak" /1Móz 14,21/. Ábrahám azonban azt felelte: "egy fonalszálat vagy egy sarukötõt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy ne mondjad: én gazdagítottam meg Ábrahámot!" /1M6z 14,23/.

Nagy kísértés volt Sodoma királya által meggazdagodni. Ábrahám azonban ellenállt. Csak az imént nyerte el Melkisédek ál­dását, mi módon csábíthatná most világi gazdagság? Lótot kétségkívül vonzotta, és õ bizonyára gondolta is magában, hogy Ábrahám nagy hibát követett el, amikor azt a nagy gazdagságot visszautasította. Ábrahám azonban nem törõdött ezzel, elfor­dult ettõl a gazdagságtól. Úgyszólván az egész világ a lába elõtt hevert, nem akart hát ilyen forrásból gazdagodni.

Mindnyájan ott állunk e világ fejedelme, de ugyanakkor a Bé­kesség Királya elõtt is. Az elõbbi csalogat, gazdagságot, él­vezetet, gyönyört ígérve. De a mi Királyunk mellettünk van a kísértés óráiban.

Egyik barátom elmondta, hogy felesége szívesen festeget, de õ maga hosszú idõn át semmi szépet nem látott festményeiben, csak a színek összevisszaságát. Egy napon a szemének valami baja lett. Szemorvoshoz ment, aki megvizsgálta, és utána ámul­va jelentette ki: "Ön az egyik szemére rövidlátó, a másikra távollátó. Emiatt mindent elmosódva lát." Csakhamar jól látott a megfelelõ szemüveg segítségével. Most már megértette, miért volt a felesége annyira oda a festészetért: õ maga is sokkal szebbnek látta a képeket, mivel a szeme rendbe jött.

Azt hiszem, sokan vannak, akiknek egyik szeme rövid-, a má­sik távollátó, ezért nyomorúságos a keresztyén életük. Egyik szemmel a mennyei Jeruzsálemet látják, a másikkal azonban So­doma buja mezõit. Így volt Lótnál is. Nehezen hihetnénk Lót szabadulásában, ha nem olvasnánk az USZ-ben: "az igaz Lót... az istentelenek... miatt szenvedett" /2Pét 2,8/. Lót lelke te­hát igaz volt, de élete nyugtalan és dúlt volt; nem volt békes­sége és öröme, tehát nem gyõzhetett, mint Ábrahám.

Miután Ábrahám elutasította magától Sodoma felkínált javait, Isten megsokszorozta mind gazdagságát, mind a neki adott ígéretet. Isten így szólt: "Én pajzsod vagyok, és a te felettébb a nagy jutalmad" /1Móz 15,1/. Ábrahám gondolhatta azt is, hogy az általa legyõzött királyok más királyokkal szövetkezve elle­ne vonulnak. És akkor mit tesz majd 318 emberével? Talán még a félelem is elfogta. Isten azonban rátekintett, és azt mond­ta: "Ne félj Ábrahám" /1Móz 15,1/. És itt hangzik el elõször a Bibliában a késõbb sokat olvasható ige: "Ne félj".

"Ne félj! Én pajzsod vagyok és a te felettébb nagy jutalmad" /1Móz 15,1/. Inkább védelmezzen engem Istennek ez az ígérete, mint az egész föld minden serege és az egész világ valamennyi flottája. Isten megígérte Ábrámnak, hogy barátja és védõpajzsa lesz, ha teljesen rábízza magát. És ez az, ami belõlünk hiány­zik: az Istenre való teljes ráhagyatkozás.

Kolorádóban mesélte egy bányaigazgató, hogy egy munkását elõ akarta léptetni. Ez a munkás azt mondta: "Van nálunk egy ember, akinek hét gyereke van. Nekem csak három. Ó keményen küzd az életért. Õt léptesse elõ, ne engem". Mi az, ami jobban vallana Krisztusról és a határozott keresztyénségrõl, mint az olyan ember, aki lemond a magáéról a mások javára, mert "a másik ja­vát többre becsüli, mint a maga hasznát" /Fil 2,3/.

Látjuk, hogy Ábrahám újra és újra lemond a maga hasznáról, és inkább Istenben bízik. És mi az eredmény? Évezredeken át a legismertebb bibliai személyek közé tartozik. Pedig semmi olyat nem tett, amit a világ nagynak nevez. A legnagyobb hadsereg, amit felállított, 318 embernyi volt. Hogy derült volna Nagy Sándor egy ilyen "haderõ" láttán. Milyen gõgösen lenézte volna Július Caesar vagy Napóleon. Ábrahám nem volt csillagász, sem másféle tudós, de még államférfi sem, sem semmi más, amit a világ nagynak mond. Másban volt a nagysága: tudott önzetlen lenni, és tisztességben lemondani jogairól. Ezért Isten barát­ja lett, - és halhatatlan.

Alig van a világon olyan név, amely ennyire ismert lenne, mint Ábrahámé. Még Krisztust sem ismerik többen, mint õt; hisz a mohamedánok, perzsák és egyiptomiak egyaránt nagyra becsülik. Neve századokon át jól ismert volt Damaszkuszban.

Isten megígérte, hogy nagy emberek, királyok és uralkodók származnak tõle. És ha Mózesre és Józsefre, Józsuéra és Káleb­re, Sámuelre és Dávidra, Salamonra és Illésre és a Biblia töb­bi csodálatos személyiségére gondolunk: van-e még ilyen népe

a világnak, amely ezekhez hasonló fiakat szült? Vagy gondoljunk azokra, akik õket követték, Péterre, Jakabra, Jánosra, Pálra - micsoda sereg! Nincs ember, aki fel tudná sorolni mindazt a sok kiváló embert, akik mind ettõl az egytõl származnak, akit az Isten a káldeusok földjérõl hívott el akkor, amikor még valószínûleg maga is bálványimádó volt. Isten betû szerint teljesítette ígéretét, hogy benne áldatnak meg a föld minden nem­zetségei. Isten mindent megtehet azzal, aki magát teljesen alárendeli Neki.

4.

Talán legmélyebben vágott Ábrahám szívébe az utolsó áldozat, hiszen az volt a legkevésbé érthetõ. Nem is igen tudta volna, elhordozni élete korábbi szakaszaiban, csak amikor már bealko­nyult felette. Isten fokról fokra úgy nevelte Ábrahámot, hogy végül is megtanulta a maradéktalan engedelmességet, amit azu­tán meg is kívánt tõle Isten. Isten Fia mellett talán Ábrahám volt az, aki legteljesebben engedelmeskedett Istennek.

Huszonöt éve élt immár az ígéret földjén anélkül, hogy a megígért örököst elnyerte volna. Isten megígérte, hogy benne ál­datnak meg a föld minden népei, és a megígért fiú még mindig késik. Csoda, hogy Ábrahám hite meginog? Megszületik Ismáel. Isten azonban úgy rendeli, hogy a szolgálótól született fiú nem lehet õsatyja Isten Fiának. Hiszen Ábrahám kiválasztásá­nak fõ célja az volt, hogy Isten Fia eljövetelét elõkészítse. S akkor mennyei hírnök jelenti Ábrahámnak, hogy felesége öreg korára fiúval ajándékozza meg.

Ez oly szép, hogy szinte nem is látszik igaznak. Nem könnyen ment Ábrahámnak sem, hogy elhiggye. De a megígért idõpontban megszületett Izsák. Nem hiszem, hogy valaha is oly örömmel vár­tak és fogadtak gyermeket, mint õt.

Amikor a fiú felserdült, Ábrahám parancsot kapott egy újabb, igen sajátos áldozathozatalra: a fiát kellett feláldoznia. Miért, talán bálványa lett az ifjú? Talán többet gondolt fiára, mint Istenre, akitõl a fiút nyerte? Nem tudjuk! Le kell szá­molnunk bálványainkkal, ha engedelmesek kívánunk lenni Isten akaratának.

Szinte látom lelki szemeimmel azt az estét: fáradtan tér nyugovóra az agg pátriárka. A fia már mélyen alszik. S ekkor jelenik meg hirtelen a mennyei követ, és felszólítja Ábrahá­mot, hogy vigye fel fiát az Isten által rendelt hegyre, és ott áldozza fel. Ugyan mennyit alhatott még Ábrahám azon az éjsza­kán? Ha másnap reggel bepillanthattunk volna sátrába, kétség kívül sürgölõdõ szolgákat láttunk volna, akik uruk hosszú uta­zását készítették elõ. Ábrahám nyilván a szíve mélyére rejtet­te titkát, amelyet még Sárával sem közölt. A szolgáinak pedig biztos, hogy nem mondta meg, még öreg bizalmasának, Eliézernek sem.

Nemsokára tanúi lehettünk volna, hogyan kelnek útra négyen: Ábrahám, Izsák, és a két fiatal szolga. Ábrahám idõrõl idõre félrefordul, hogy letörölje könnyeit. Nem akarja, hogy Izsák észrevegye a benne dúló harcot. Bizony, súlyos harc árán tud­ta csak Isten akaratát elfogadni, és az ifjút, élete fõ bol­dogságát feláldozni.

Letáboroznak éjszakára. A fiút csakhamar elnyomja az álom, ki van merülve a hõségtõl és a fáradtságtól. Ábrahám azonban nem alszik. Újra meg újra fiát nézi, s közben azt gondolja: "Nem sokáig enyém már a fiú, vissza már nélküle megyünk." Ta­lán egész éjszaka Istenhez kiált, hogy álljon mellette a nagy áldozatnál.

Másnap reggel tovább mennek, s a belsõ harc folytatódik, a könnyek hullanak. Talán ezt már Izsák is észreveszi, és azt gondolja magában: "Apa készül Istennel találkozni, s talán megint Isten angyalai jönnek el hozzá, mint egykor Hebronban. Azért van úgy megindulva."

És eljön a második éjszaka. Az apa ismét alvó fiát nézi, aludni nem tud. A reggeli közös áhítatnál összeomlik ellenál­lása, ereje. Nem tudja bevégezni az imádságot. És elindulnak az úton, az utolsó napon, amelyet még fiával együtt tölt. Az öreg pátriárka mondogatja magában: "Holnap fel kell áldoznom. Holnap nem lesz már az én szívemnek magzata".

És leszáll a harmadik éjszaka - de micsoda éjszaka. Halálosan fáradt már Ábrahám, de azon az éjszakán sem igen tudhat aludni. Megint csak fiát nézi, föléje hajlik, megcsókolgatja, és suttog­va mondogatja: "Ó, Izsák, hogyan is adjalak oda téged!"

És felvirrad Ábrahám életének talán legnehezebb reggele. Reg­gelizni képtelen, imádkozni sem tud. Reggeli után folytatják az utat. Nem juthatnak messzire, amikor Ábrahám felemeli sze­mét, és megpillantja Mórija hegyét. Szíve sebesebben ver. Azt mondja a fiatal szolgáknak: "Maradjatok itt. Én és a fiu elme­gyünk amoda".

Amikor apa és fia nekivágnak Mórija hegyének, a fával és a tûzszerszámokkal, Izsák hirtelen apjához fordul: "Atyám! Hol van az égõáldozatra való bárány?" Hiszen Izsák számára minden­napos élmény volt apjának az áldozata.

De érezzük Ábrahám válaszának prófétikus jelentését? "Az Is­ten majd gondoskodik az égõáldozatra való bárányról, fiam." Nem tudom, Ábrahám tudatában volt-e annak, amit mondott. Né­hány száz évvel késõbb azonban Isten éppen ott végezte el a maga áldozatát. Mórija hegye és a Golgota egymás mellett van­nak. És a Golgotán áldozta fel Isten a Fiát az egész világért.

A Mórija hegyén apa és fia együtt hordják össze a köveket és építik az oltárt. Aztán felteszik a fát. Minden kész az áldozathoz. Izsák körülnéz. Még mindig nem lát bárányt sehol.

Az apa pedig nem titkolózhat tovább. "Ülj ide az oltár mellé fiam - szól -, valamit el kell neked mondanom." És a fehérhajú pátriárka elmeséli fiának egész életét, hogyan vezette és áldotta meg õt Isten, és milyen ígéretet adott neki, hogy ben­ne áldatnak meg a föld minden népei. A megígért örökös pedig õ maga, Izsák. S így fejezi be: "Fiam, otthon töltött utolsó éjszakánkon Isten szólt hozzám, és azt mondta: hozzalak ide, és áldozzalak fel téged. Nem értem, miért követeli ezt Isten, és mit jelent ez. De egyet mondhatok: sokkal nehezebb számom­ra téged feláldozni, mintha magamat áldoznám fel."

Életemnek volt egy olyan korszaka, amikor sokkal többet gon­doltam Krisztus szeretetére, mint Istenére. Istent szigorú bírónak láttam, Akinek ítéletétõl Jézus Krisztus szabadit meg. Ma már tudom, hogy akkori látásom hamis volt. Amióta magam is apa vagyok, tudom, hogy egy apának sokkal nagyobb áldozatot jelent a fiát feláldozni, mint magának a fiúnak meghalni. Hát nem szívesebben szenved a földi édesapa, mint hogy a fiát szen­vedni lássa? Azt hiszed, Istennek olyan könnyû volt Jézus Krisztust odaáldoznia, hogy téged megváltson? A legdrágábbat adta oda, amije csak volt. És mégis odaadta, önként, érted és értem.

Szinte hallom, hogyan beszélt Ábrahám Izsákkal, hogyan mond­ta el, milyen borzasztó számára, hogy õt fel kell áldoznia. "Isten azonban így rendelte, és én megadom magam az Õ akaratá­nak. Megérteni nem tudom, de hiszem, hogy Isten fel tud téged támasztani. Talán meg is teszi, azután mindketten leborultak és imádkoztak. Aztán az apa még egyszer utoljára megölelte, megcsókolta fiát. Aztán fogta a gyermek ártatlan kezeit és lábait, összekötözte, és feltette az oltárra. Még egyszer megcsókolta, aztán megragadta a kést, és felemelte magasra. Abban a pillanatban azonban mennyei hang szólalt meg: "Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre és ne bántsd õt" /1Móz 22,12/.

Hogy mondta Krisztus? "Ábrahám látta az én napomat és örven­dezett" /Jn 8,56/. Azt hiszem, hogy ebben az Ábrahám számára oly döntõ pillanatban Isten egy pillanatra fellebbentette a jö­vendõt takaró fátylat. Ábrahám láthatta Isten Fiát a Golgotán, ahogyan szenved az õ /Ábrahám/ és az egész világ bûneiért. Is­ten tudtára adja, hogy az Õ Fia eljön majd a világra, hogy ma­gára vegye az emberek bûnét és bûnhõdjön értük.

Azt tapasztaltam, hogy ha Isten valami különleges feladatot bízott rám, mindig meg kellett küzdenem magammal. Ellenkezés támadt bennem, de Isten erõsebb volt. Amikor Jézus Krisztushoz jöttem, nagy harcomba került, hogy akaratomat alárendeljem Is­ten akaratának. Mintegy három hónapig tartott, amíg elértem odá­ig, hogy feladjam az üzletemet. De hányszor áldottam már Is­tent azért, hogy feladhattam magamat és elfogadhattam az Õ aka­ratát.

Felejthetetlen marad számomra az az idõszak, amikor Isten többre bízott, - hogy az evangéliumot az egész országban hir­dessem. Hónapokon át ellenkeztem. Végül elfogadtam Isten aka­ratát, és ez volt a legjobb, amit tehettem.

Mert Ábrahám engedelmes volt Isten iránt, és még a tulajdon fiát sem tagadta meg tõle, Isten még egyszer megnagyobbítja a neki tett ígéretet: "És kiáltott az Úr angyala Ábrahámnak másodszor is az égbõl. És mondta: Én magamra esküszöm, azt mondja az Úr. Mivel ezt tetted, és nem kedveztél fiadnak, a te egyetlenednek, megáldván megáldlak téged, és megsokasítom utódaidat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, amely a tenger partján van, és a te utódaid örökségül bírják ellensé­geik kapuját. És megáldatnak a te magodban a föld minden nem­zetségei, mert engedelmes voltál az én szavam iránt" /lMóz 22,15-18/.

Ha elfogadod tanácsomat, te is betöltöd Isten akaratát. Ha F átadod magad, mennyei küldöttek jönnek hozzád, és Isten meg­nyitja elõtted a menny titkait. Miután Ábrahám engedett Isten akaratának, Isten mindent feltárt elõtte az Õ Fiáról. Ha felté­tel nélkül átadjuk magunkat, Isten valami olyat ad nekünk, amelynél jobbat még életünkben sem ízleltünk. Jézus Krisztus felõl való új látással ajándékoz meg, és ezért áldjuk majd Is­tent nemcsak ebben, hanem az eljövendõ életben is.