Alapige: Márk, 5, 21-24; 35-43.

És mikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy sokaság gyűlt hozzá a tengerparton. És odament hozzá egy zsinagógai elöljáró, név szerint Jairus, ránézett, lábaihoz borult, és így esedezett: Az én leánykám halálán van, jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen. El is indult vele és nagy sokaság követte őt, úgy hogy minden oldalról szorították.

Még beszélt, amikor odajöttek a zsinagógai elöljáróhoz ezzel az üzenettel: „Leányod meghalt. Miért fárasztod tovább a mestert.” Jézus pedig rá sem hederítve e beszédre, így szólt a zsinagógai elöljárónak: „Ne félj, csak higgy!” És senkinek sem engedte, hogy vele menjen, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, Jakab testvérének. Amikor odaértek a zsinagógai elöljáró házához, s látta a zűrzavart, a síró és jajgató embereket, bement és azt mondta nekik: „Miért zajongtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” És kinevették. Ő pedig mindenkit kiküldött, magamellé vette a gyermek anyját és apját, a kíséretében levőket és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Majd megfogta a gyermek kezét és azt mondta neki: „Talitha kúmi! – ami megmagyarázva azt teszi: „Leányka kelj fel.” Ekkor a leányka azonnal felkelt és járt, mert már tizenkét esztendős volt. Erre majdnem magukon kívül lettek a csodálkozástól. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy senki ezt meg ne tudja; majd azt mondta, hogy adjanak a leánykának enni.



Igehirdetés

Talán velünk is előfordult már, hogy elmentünk látogatóba egy édesanyához, a legjobb barátnőhöz, ahol nem olyan régen született meg a kisbaba. A kisgyermek aludt a másik szobában. Elkezdtünk beszélgetni valamilyen nagyon fontos témáról, annyira, hogy belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Egyszer azonban azt vettük észre az édesanya arcán, mintha már nem is figyelne szavainkra. Hallgat még ránk, de már másra figyel. Ő már meghallotta, hogy az előbb még alvó csecsemő a másik szobában elkezd nyöszörögni. S talán még udvariasságból figyel egy kicsit, de már nem sokáig bírja, bocsánatot kér és átmegy a másik szobába, mert fontos, hogy megtudja, vajon miért nyöszörög a kicsi.

Ez a kis kép azért jutott eszembe, mert valami hasonló történt Jézus Krisztussal Jairus leányának feltámasztása történetében. Hallja még azt, ami még éppen elhangzik, de igazán nem arra figyel. Sőt olvastuk a Ravasz László fordításában, hogy rá se hederít arra, ami hangzik, valami fontosabb az, amire figyelni kell. Ezt a fontosabbat akarja Jairussal is megértetni, ezért mondja neki: „Ne félj, csak higgy!”

Van, amikor életbevágó kérdés a hívő ember számára is, hogy mit tart lényegesnek és mit tart lényegtelennek. Ma ezt vizsgáljuk meg, mi az ami Jézusnak fontos és nekünk is, ha azzá válik.

Jairus rendkívül nehéz, és egy édesapa számára az élet egyik legelkeserítőbb problémájával szembesült. Tizenkét esztendős kislánya halálos beteg, sőt haldoklik. Van azonban még egy utolsó reménye, a Názáretinél. Ezért történt, hogy odament, odavetette magát Jézus lábaihoz és egész fájdalmát kifejezve kérte, segítsen, menjen el vele, érintse meg a lánykát, hogy meggyógyuljon és éljen.

Jairus bízott Jézus gyógyító hatalmában, mindenképpen hitte, hogy segíthet leánykájának is. Ha felolvastam volna az egész igeszakaszt, akkor hallhattuk volna, hogy a vérfolyásos asszony meggyógyítása csak erősíthette ezt a bizalmát Jézus iránt, azt a reményét, hogy lánya meg fog gyógyulni. Hiszen az az asszony csak megérintette Jézus ruháját, és máris meggyógyult az évek óta gyógyíthatatlan betegségéből.

Jairusnak minden remény megadatott arra, hogy meggyógyul a lánya, hiszen már egyre közelebb voltak a házához. A következő pillanatban azonban, miközben hallgatta Jézus bátorító szavait, amit az asszonynak mondott: „Eredj el békével, gyógyulj meg a te bajodból. Lányom a te hited meggyógyított téged”, minden összeomlott. Még be sem fejezte Jézus ezeket a szavakat, a küldöttség megérkezett otthonából, s azt a rettenetes hírt közölte: „Lányod meghalt, mért fárasztod tovább a Mestert?” Kétségbeejtő hír, a helyzet teljes reménytelenségét átérző megjegyzés. Tartalma elkeserítő, eddig még Jézus is segített volna, de most már ő sem. Jairusnak nem maradt más, csak a kétségbeesett félelem, a lehetetlenség miatti tehetetlenség keserűsége és gyásza.

Függetlenül attól, hogy milyen korúak vagyunk, átélhettünk már hasonlóan nehéz helyzetet. Tudom, hogy közöttünk is vannak olyanok, akik eltemették lánykájukat. Mások pedig eltemették szüleiket, vagy nagyszüleiket. S lehetne sorolni azt a sok keserűséget, ami azért van az életünkben, mert Jairushoz hasonlóan vártunk megoldást, de úgy láttuk reménytelenné vált a helyzet. Amikor az életbevágóan és lényegesnek tartott probléma megoldhatatlannak tűnt, és valóban annak bizonyult, vagy a baj elkerülhetetlennek. A küldöttség ma már telefonon is üzenhet. Elég egy telefonhívás és mindennek vége, mert meghalljuk a hírt, ami miatt összeomlik a hívő ember is. Mert ha van is hit, Jézusba vetett bizalom, a félelem és a kétségbeesés annyira erőt tud venni rajtunk is, hiszen lényeges az a baj, életbevágó az a probléma, ami tehetetlenné tett bennünket. Legalább is Jairus szemszögéből ilyennek minősül ez a helyzet és érthető, hiszen mi lehet fontosabb annál, hogy a lánya nem él. Nincs remény többé.

Amikor két évvel ezelőtt Angliából hazaérkeztem, a szó szoros és lelki értelmében is repültem a sok öröm miatt és csakugyan csak egy telefonhívás kellett ahhoz, hogy megtudjam, hogy édesanyám halálosan beteg. Az valami szörnyű volt.

Ha akkor olvastam volna ezt a történetet, akkor úgy gondolkoztam volna, ahogy egészen idáig mindig is ezt a történetet szemléltem, hogy milyen vigasztaló és bátorító azt látni, hogy ami Jairusnak lényegbe vágó kérdés, az az Úr Jézusnak is milyen fontos. Mivel tudja, hogy Jairus milyen helyzetbe került, mennyire fájdalmas az, amiben szenved, ezért az Úr Jézusnak is ez van figyelme központjában, erre a hírre összpontosít, minden mást félre tesz. Milyen drága az Úr szeretete, ami Jairusnak lényeges, az Jézusnak is a leglényegesebb probléma és baj.

Tévedünk, hogyha ezt az igét így magyaráznánk. Ne higgyünk annak a gondolatmenetnek, hogy ami nekünk lényeges, biztos, hogy mindig lényeges Jézusnak is. Jézus ugyanis nem olyan, mint amilyennek mi néha szeretnénk. Jézusra soha nem jellemző, hogy problémacentrikus az élete, a gondolkodása. Neki egészen más a lényeges és a lényegtelen. S a mai történet pontosan ezt emeli ki. Ezért olvastam fel a Ravasz-féle fordításban az igét. Azt látjuk, hogy Jézus Krisztus arra a hírre, amit Jairus is meghallott, figyelmet sem fordít, ez neki nem lényeges hír.

Itt olyan állítmány szerepel, ami az Ószövetség görög fordításában és a Máté 18,17-ben azt a jelentést hordozza, hogy semmibe sem vesz, figyelmet sem fordít rá, a Ravasz féle fordítás nagyon erős: rá se hederít. A Máté 18,17. a gyülekezeti fegyelmezés kapcsán hangsúlyozza, amikor valaki már a két-három tanura sem hallgat, akkor kell a gyülekezet elé menni. Itt tehát azt olvassuk Jézus Krisztusról, hogy hallja a szörnyűséges hírt, de nem fordít rá figyelmet, nem tartja lényegesnek. Van ennél sokkal lényegesebb, van ami sokkal fontosabb annál, mint amit most Jairus is meghallott. Jézus ezt tartja szem előtt, erre figyel. A hírt hallja, ugyanúgy, mint az apa, de nem figyel rá, rá se hederít. Mi lehet fontosabb? Az, aki ott van mellette, Jézus személye, ő maga, és az, amire ő képes. Jézus számára lényegtelen ez a szörnyű hír, mert a lényeges ő maga.

A történetben azt látjuk, hogy Jézus meggyógyította az asszonyt, számára a lány halála olyan, mintha aludna. Azt a kifejezést használja, amit minden reggel hallott a kislány: Lánykám, kelj fel! S a kislány felébred és elkezd szaladni. Erre képes Jézus. Nekünk, akik ismerjük az egész történetet, könnyebb talán komolyan venni ezt az igét, hogy „Ne félj, csak higgy!”. Jairus nem látta a csodát, amikor ezt hallotta. De nekünk Jézus hatalma és személye az ő ereje ebben a történetben is felragyog. De még inkább, amikor ő maga is feltámadott a halálból. Az, hogy mire képes az Úr Jézus, talán tapasztaltuk is az életünkben. Jeremiás 32,27-ben Jézusra is érvényesen mondja ki a Szentírás: „Imé én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon van-e valami lehetetlen nekem?” Ez a lényeg Jézus szerint. Ő Úr mindenek felett, még e hatalmas probléma felett is. Jairussal ezt akarja megértetni. Azt akarja az ő szívére is helyezni, hogy neki is az legyen a lényeges, ami igazán az. Ő se fordítson figyelmet arra, amit éppen hallott, amivel szembesülnie kell, hanem azt tartsa fontosnak, aki Jézus, amit ő mond. Lényeges Jairus baja, de még lényegesebb az ő Ura, hogy az ő szemszögéből nézve értékelhesse a lényegest és lényegtelent.

Hogyan lehet ez? Amikor jöttek a követek és beszéltek, és hallotta, Jézus figyelmet sem fordított rá, viszont azonnal megszólalt. Jézus nem olyan, hogy nem foglalkozik azzal a bajjal, amivel küszködik az ő benne bízó ember, hanem nem tartja lényegesnek azt. Azonnal megszólal, jelenléte és bátorító szava hitet munkálhat ezáltal Jairusban. Azt mondja, ne félj, csak higgy. Ezt akkor mondja, amikor Jairus éppen hallott valamit az emberektől, akkor oldódott meg számára az egész kérdés, ha tud arra figyelni, amit Jézustól hall. A kérdés ott dől el Jairus életében, hogy mire figyel, arra, amit az emberektől hall, vagy arra, amit Jézustól. Ez azért döntő kérdés, mert amit az emberektől hall, az tény, meghalt a lánya, nincs remény. És Jairus még itt nem látja, azt a csodát, amit pár perc múlva átélhet. Egyelőre az a tény számára, hogy igaz, amit az emberek mondanak. De amikor Jézus megszólal, akkor kiderül, hogy nemcsak a fizikai látható világ állapota, helyzete, törvénye tény, hanem ténnyé válhat a láthatatlan világ állapota, helyzete, törvénye is.

Még sokkal biztatóbb az a tény, amit Jézus mond, amit ő ígér. Olyan jellemző Ézsaiás próféta könyvében Istennek a bátorító szava: „Miért mondod Jákob és szólsz eképp Izrael. Elrejtetett az én utam az Úrtól és ügyemmel nem gondol Istenem, hát nem tudod, s nem hallottad-e, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a Föld határait, nem fárad és nem lankad el. Végére mehetetlen bölcsessége. Erőt ad a megfáradottnak és az erőtelen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is: De akik az Úrban bíznak erejük megújul, szárnyra kelnek mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”

Isten szava azt mutatja be, ami a láthatatlan világ urának a jelleme és személye és a hit erre figyel. Jairusnak erre volt szüksége. Ezékiás király hasonló módon gondolkodott és hasonlóan kellett átélnie mindezt. Az ellenséges hadsereg királya, hadvezére vádolta őt, gúnyolta: Adjál katonákat és harci szekereket, hogy harcolhass ellenem. Megkapja a levelet a király, elviszi az Úr házába, kitárja az Úr színe előtt és elkezd imádkozni. Elmondja, mi van a levélben, a látható világ tényét, de aztán hittel megvallja a láthatatlan világ tényét is: „de te Uram szabadítást adhatsz, hiszen te igaz Isten vagy”.

Jairus számára a hit ott kezdődik, hogy kezd figyelni Jézus szavára. Néha a mi életünkben is, amikor a helyzet teljesen elnyomna, már csak egy apró kiáltásra van ereje Isten gyermekének, de tegye azt, hogy figyelhessen az igére. Jairus elkezd szavára figyelni, a lényeges az, amit Jézus mond: „Ne félj, csak higgy!”

Nagyon fontos itt a csak szócska. Saját életemben ez a csak szócska nagyon sokszor fakadt tehetetlenség érzésemből. Az erőtlenség kifejezése volt. Már csak hinni tudok. Igen ez a helyzet, ebből nincsen kiút, mást úgy sem tehetsz már, csak higgyél. Ez teljesen erőtlen kifejezés, erőtlen hit: „már csak hinni tudsz”. Ha viszont a csak szócska azt a meggyőződést fejezi ki, ami a hit lényege, akkor kiderül, hogy mit is hordoz számunkra, hogy csak higgy.

A hit mindig csak meggyőződésből, kitartó, tántoríthatatlan bizalomból fakadhat, különben nem hit. Ez a bizalom azért olyan erős, mert arra épít, akire tekint, Jézusra. Lehet, hogy a helyzet lehetetlen és a hívő ember tehetetlen, de tudja, hogy igaz az, hogy az Úrnak semmi sem lehetetlen, ezért ő sohasem tehetetlen. S a csak szócska húzza ezt alá: Csak higgy! Nem kell mást tenned, mert minden mást ő tett. S hogy Jézusnak mibe került az, hogy Jairus lánya feltámadjon, arra az ézsaiási prófécia az 53. részben mutat rá. Hiszen ahhoz, hogy Jézus Krisztus meggyógyítsa, sőt feltámassza ezt a kislány, el kellett tüntetnie a betegséget és a halált és ez igaz volt minden betegséget gyógyító csodájánál. De hova tűnt a betegség és a halál? Azt mondja Ézsaiás: „Betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat hordozta, ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, s az ő sebeivel gyógyulánk meg”.

A „Csak higgy” kifejezésben azért olyan erős Jézus bátorító szava, mert minden Jézusra épül és ezt látja a hívő, aki bízik benne. Ez a kereszt titka, hogy nagyon nagy a baj, de Jézus mindent elvégzett. Kimondta a kereszten, hogy „elvégeztetett” Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél a biztatást minden hívőnek: „Félretéve az akadályt és a megkörnyékező bűnt, Jézusra néz a hívő ember, a hit elkezdőjére és bevégzőjére, aki keresztet szenvedett. A „csak higgy”-ben benne van tehát az, amit Jézus tett. Mi sokkal hatalmasabban láthatjuk mindezt, mint Jairus, hiszen mi Jézus feltámadása után élhetünk. Amikor már minden összedől és nem tudjuk, hogy mi miért történik, egyben biztosak lehetünk: „Ne félj, csak higgy!”, mert az Úr tudja, hogy mit miért tesz és ő mindent megtett azért, hogy mi hihessünk. Ő gyógyít és ő szabadít, akkor amikor ő akarja a mostani időben is, hiszen ő elvégezte a legnagyobbat, a megváltást. Minden más egyszerű számára.

Ne félj csak higgy, mert Jézus megtett mindent, a te felelősséged az, hogy te csak higgyél. A felelősség úgy fogalmazható meg, hogy mit tart lényegesnek Jairus, mire tekint, minek engedelmeskedik. Azt látjuk, hogy ezután Jairus követi Jézust. Őt nem látjuk a sírók és jajgatók között, azok között, akik kinevetik Jézust. Lehet, hogy sír Jairus is és könyörög úgy, ahogy egy másik, Jézus idejében élő hívő könyörgött: „Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek”, egy édesapa volt, akinek a fia volt beteg. Jairus hisz és ez abban a lépésről lépésre megnyilvánuló engedelmességben látszik, ahogy megy Jézussal.

Nem olyan régen hallhattunk Elizeus szolgájáról, aki látta az arám seregeket Dótán városa körül és elkezdett jajveszékelni, mert tudta, hogy halál fia hamarosan. Mindaddig ezt tette, amíg meg nem látta, az angyal seregeket. Elizeus szolgája is csak hitt. Elizeus könyörgött érte, az Úr megnyitotta a szemét és látta a láthatatlant. Mivel Elizeus szolgája hitt annak, amit látott, a lelkiszemével, a hit szemével, ezért nyugodott meg, már akkor mikor még nem történt semmi.

A „csak higgy”-re talán még is a legjobb példa Dániel szolgatársainak az esete, akikhez amikor azt a kérdést intézték, hogy mennek-e a tüzes kemencébe, vagy pedig leborulnak a szobor előtt, azt mondták: te király, Isten bennünket meg tud szabadítani a te kezedből is. Ők rá sem hederítettek arra, ami akkor ott a kézzel fogható fizikai törvény és tény volt a számukra, hogy meg fognak halni. Ők hittek. Ez a hit nem passzív tehát, hanem az egyedül hit által aktív engedelmessége, amikor mi bízunk, mert az Úr hitet ajándékoz nekünk, akkor megmutatkozik, hogy kezdjük a lényegest, a fontost, a csak Jézus szerintit látni mi is már. Ezért ami a mi emberi szemünk szerint lényeges, az kezd lényegtelenné válni. A végén már rá sem hederítünk. Ezért gondolják azok, akik ezt a törvényt nem ismerik, hogy megbolondult, hogy ilyen békével tudja hordozni, azt amibe került. Mert ha ez történt vele, akkor össze kellene roppannia, hiszen mindennek vége. S még meg sem oldódott a helyzet, de a hittel belül már békesség van.

A történet azonban nem azzal fejeződik be, hogy Jézus Jairusnak az mondja, hogy „Ne félj, csak higgy” és azután megy tovább, hanem ezután kezdődik igazán, hiszen Jézus meggyógyítja, feltámasztja a leányt. A Ne félj, csak higgy” bátorítás meggyógyította Jairus belső lelkiállapotát, de Jézus Krisztus tudta, hogy ebben az esetben fontos, hogy az a lényeges dolog, probléma is megoldódjon, ami miatt Jairus hozzáment. S Jézus megoldja a helyzetet, feltámad a leány. Nemcsak benne munkálkodott tehát, hanem megoldotta a bajt is. A lehetetlen helyzet megoldódott egy pillanat alatt, de nem az volt a döntő, hogy ez történt, hanem az, hogy Jairus komolyan vette azt, amit Jézus mondott neki.

Jairus története arra mutat rá, hogy kérdezzük meg, hogy a mi életünkben működik-e ez. Mit tartunk fontosnak és mit tartunk lényegtelennek? Mi az, amire figyelünk, amikor Jairuséhoz hasonló esetek történnek az életünkben. Ha híreket hallunk, mi az, amire figyelmet szentelünk igazán és mi az, amire azt mondjuk, hogy nem félek, csak hiszek. Jézus Krisztus számára az, ami Jairus számára lényeges és ezért félelmet okozó probléma, teljesen lényegtelen volt, hiszen egy pillanat alatt megoldhatta. Szeretné a mi életünkben is ezt az igazi hitet munkálni. Engedjük ezt neki!