„Ha azért esztelenek vagyunk, Istenért; ha eszesek vagyunk, érettetek van az. Mert a Krisztusnak szeretete kényszerít minket" (2Kor 5,13–14 – angol ford.) (Olvasd az 1Kor 13. részt!)

A mai korszakot a hatalom utáni vágyakozás és a hatalomért való küzdelem jellemzi. Szinte minden ember törekszik valamilyen erő és hatalom után.

Istennek gyermekei sem mentesek ettől a kívánságtól. Azonban az ő kívánságuk más, mivel ők az Úr ereje után vágyakoznak. Minden igaz hívő léleknek óhaja, hogy az Úr ereje az Ő gyülekezetében megnyilvánuljon. Ez természetesen jogos kívánság. Szükségünk van Isten erejére, hogy ellent tudjunk állni a Sátán támadásainak. Az erőtlen gyülekezet halott gyülekezet. Istentiszteletünkben több erőre van szükség nem rideg, élettelen szertartásra, amely soha nem fogja a bűnöst megtérésre késztetni. Továbbá mindnyájunknak szüksége van Isten Lelkének erejére a gonoszság legyőzéséhez, a szent élet után való törekvéshez és a bizonyságtételre. A Biblia dicsérettel szól Jákobról: „Izrael legyen a neved; mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél" (1Móz 32,28). Pál apostol hatalmas lelki munkát volt képes véghez vinni azért, mert az Úr ereje által először önmagát győzte le (Gal 2,20).

Engedjétek meg, hogy figyelmeteket egy fontos dologra irányítsam! Tapasztalatom szerint a mi Lélekkel telt testvéreink közül némelyek túl nagy hangsúlyt fektetnek a Lélek erejének egyik megnyilvánulására, ugyanakkor nem hangsúlyozzák eléggé a Lélek munkájának másik, fontosabb részét. Mintha a kivonatot magasztaltuk volna, és a lényeget kifejező művet elhanyagoltuk. Dinamitszerű erő után vágyakoztunk, amely nagy lármát okozva figyelmet kelt; ugyanakkor elfelejtkeztünk, a dinamóról, a csendben és folytonosan erőt fejlesztőről, amely szent életre segít. Sokszor hibásak voltunk abban, hogy a Lélek ajándékait jobban hangoztattuk a Lélek gyümölcsénél. Ne értsetek félre! A Lélek ajándékaira, amelyek Krisztus testének, azaz az Ő anyaszentegyházának építésére adattak, feltétlenül szüksége van minden gyülekezetnek. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a Lélek ajándékai nem képesek senkit szent életre segíteni. Szükségünk van a Lélek gyümölcsére, hogy szentül élhessünk. Meg vagyok győződve arról, ha mindkettőnek ajándékozója köztünk volna, ezt mondaná nekünk: „Ezekre (a Lélek gyümölcsére) van szükségetek, és ne szűkölködjetek a másikban sem (a Lélek ajándékaiban).

Az 1Kor 13 alapján néhány dolgot mondanék a szeretetről.

Mindenki előtt ismert az, hogy Pál ezt a levelet Szentlélekkel telt híveknek írta, akik részesei voltak a Lélek összes ajándékainak. Az apostol a levél első részében ezt írja: „Hálát adok az én Istenemnek mindenkor tifelőletek az Isten ama kegyelméért, mely nektek a Krisztus Jézusban adatott… Úgyhogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök…"

Igen, nyelveken szóltak, de „irigykedés, versengés és visszavonás" volt köztük (1Kor 3,3). Prófétáltak, de paráznaság volt köztük (1Kor 5,1). A gyógyítás erejével bírtak, de az igaztalanok törvénye elé hurcolta az egyik testvér a másikat (1Kor 6,1, 6).

Látod, testvérem, hogy lehetséges a Lélek összes ajándékával bírni és mindezzel együtt elkárhozni (1Kor 9,27). Nem erről beszélt Jézus, mikor ezt mondta: „Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem ti gonosztevők!" (Mt 7,22–23)

Az 1Kor 12-ben Pál apostol felsorolja a különböző lelki ajándékokat. A 14. részben megmagyarázza az ajándékok célját, amely a gyülekezet lelki épülése. E két rész közé helyezi az apostol azt a csodálatos 13. részt, amelyben hangsúlyozza az ajándékok használatában az egyetlen igaz indokot, amely a szeretet. Rendületlen abban a meggyőződésében, hogy a szeretet nélkül bármelyik lelki ajándék hiábavaló. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha összes vagyonomat felétetem is a szegényekkel (angol ford.), és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból."

Az apostol itt tisztán kimutatja, hogy a szeretet mindennél fontosabb. Amint tanulmányoztam ezt a 13. részt, felfedeztem, hogy a szeretet magában foglalja a Lélek összes gyümölcsét (1Kor 13,4–7. vö. Gal 5,22). Ezért van egyes számban. Nem a „Lélek gyümölcsei", hanem a „Lélek gyümölcse". Ebből következik az, hogy a szeretet mindig és mindenben egyesít. Tehát ha van bennünk szeretet, akkor lelki életünk virágozni fog, gyümölcsöt teremve Mesterünk dicsőségére; de ha a szeretet hiányzik belőlünk, akkor az Úr munkájában minden igyekezetünk hiábavaló, és nem lesz jutalmunk a mennyben.

Engedjétek meg, hogy illusztráljam! Tegyük fel, hogy egy jó barátom, látva a szegénységemet, ezer dolláros csekket ad nekem. Természetesen az első dolgom az volna, hogy a bankba szaladjak és beváltsam. De ott, nagy csalódásomra, kiderülne, hogy ennek az utalványnak nincs értéke. Ilyen esetben mindegy, hogy mennyi van ráírva, úgysem kapok semmit.

Kedves testvérem, ott fenn is van egy bank, afelől biztos lehetsz. A mennyei bankban minden cselekedetedet és áldozatodat szereteted szerint értékelni. Mondd, testvérem, a beváltás napján mit írsz a utalványodra? Ó, mily sok keresztény fogja ezt írni: gyülekezetbe jártam évekig, vagy: áldoztam a szegények részére. Lehet, hogy ez lesz a válasz: „Itt nincs betét erre az utalványra." Mások pedig ezt fogják írni: vasárnapi iskolában tanítottam, évekig az énekkarban énekeltem. A válasz így hangzik: „Értéke fa, széna, pozdorja; öndicséretért, önmagadért, saját megelégedésért tetted." Némelyek nagyobb követelményekkel fognak jönni, de „kinek-kinek munkája nyilván lesz, mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű lesz, azt a tűz próbálja meg."

Ugyanakkor ott lesz egy szegény özvegyasszony kis, igénytelen bankutalvánnyal, amelyre ez lesz írva: „Két fillért adtam az Úrnak, több pénzem nem volt" (Márk 12,41–46). Az Úr válasza pedig ez lesz: „Jöjj én Atyámnak áldotta, örököld az országot." Egy másik alázatos keresztény is jön, mondván: „Az imaházat takarítottam", vagy „egy pohár hideg vizet adtam az Úr egyik szomjazó gyermekének" (Mt 10,42). A mennyei válasz így hangzik: „Értéke arany, ezüst és drágakő." Ismét másnak utalványán ez lesz: „Belső szobámba bezárkózva imádkoztam a lelkek üdvösségéért" (Mt 6,6). És az Úr válaszol: „Jól van, jó és hű szolgám, menj be a te uradnak örömébe."

Értsd meg, testvérem, nem a te lelki munkádnak a mennyisége vagy annak neme számít Isten előtt, hanem az indok, amely a tevékenységedet indította vagy korlátozta. Mi volt a te munkád vagy áldozatod indoka? Szeretet a Mester és mások iránt, vagy pedig embereknek akartál tetszeni? Sohase felejtsd el, hogy Isten előtt a szeretet az egyetlen elfogadható indíték!

Az alábbiakban felsorolok néhány bibliai példát azokról, akiknek minden tettét a szeretet jellemezte és indokolta. Akik a szeretet hatalma által csodás lelki győzelmeket arattak.

Az első példa az embernek Fia, Jézus Krisztus, ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott. Aki szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre (1Pt 2,22–23). Aki szeretettel telve képes volt imádkozni azokért, akik kezét, lábát átszegezték, mondván: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekesznek."

És ott van István, a kereszténység első vértanúja, egy „hittel és Szentlélekkel teljes férfiú". Egy ember, aki telve volt a szeretet erejével. Jézus Krisztus megvetői „nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szól vala". Tehát ők „felzendítették a népet, a véneket és írástudókat, és reá rohanván magukkal ragadák őt, és vivék a tanács elé. És állatának hamis tanúkat" ellene. Azok a vérszomjas emberek leültek bíráskodni Isten hű szolgája felett, minden hamissággal vádolva őt. De az Úr szava ezt mondja: „És szemeiket rávetvén a tanácsban ülők mindnyájan olyannak látták az orcáját, mint egy angyalnak orcája." A hamis vádolók felé Krisztus szeretete ragyogott az arcán. Ez több volt, mint amit azok a hamis emberek kibírhattak; a lelkiismeretfurdalás hajszolta őket. Tehát megragadták Istvánt, és kivonszolták a városon kívül (Zsid 13,12–13), hogy ott megkövezzék. Amikor estek rá a kövek, István imádkozott, de nem önmagáért, dehogy! Utolsó leheletével gyilkosaiért imádkozott, mondván: „Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt!" Mily nagy lelki erő és mily csodás megnyilatkozása a szeretetnek! Nem csoda, hogy az ég megnyílt, és látta Jézust, akiről meg van írva, hogy miután bevégezte a bűnökért való áldozatot, „mindörökre üle az Istennek jobbjára" (Zsid 10,12). Most István látta Őt állni az Atyának jobbján, hogy méltó fogadtatásba részesítse hű gyermekét. Halleluja! Meg vagyok győződve arról, hogy amikor az Úr Jézus lenézett a mennyből, az Ő tökéletes képmását látta Istvánban. Lehetséges, hogy ilyen szavakkal fordult az Atyához: „Atyám, nézz a földre, látod azt az embert, akit most köveznek? Ugye mennyire hasonlít hozzám? Hallgasd meg, hogyan imádkozik az ellenségeiért; ugyanúgy, ahogy én imádkoztam azokért, akik engem fára szegeztek. Atyám, ő most jön haza, én őt megérdemelt fogadtatásban részesítem." Az Isten szent Fia felállt, és az angyalok serege felsorakozott, amint a szeretet hős katonája diadalmasan bevonult a mennyország gyöngykapuján.

Az Úr Jézus e földön tartózkodása idején megalapozta az áldozat alapelvét, mondván: „Bizony, bizony mondom nektek, ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem." Ez nem a test feláldozására vonatkozik, annál inkább az „én", azaz minden önzés halálára. István megkóstolta mindkettőt; halott volt minden önzésre, bátran mondhatta Pál apostollal: „Krisztussal együtt megfeszíttettem, élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus." Az ő teste feláldoztatott Krisztusért. A földbe esett gabonamag elhalt, de hála az Úrnak, az áldozat nem volt hiábavaló. A mag csirázni kezdett egy fiatalember szívében, aki szemtanúként állt István halálánál. Ez az ember a törvény hű követője volt, szigorúan ragaszkodott annak minden szabályához, és teljesítette minden követelményét. Azonban most olyan nemes áldozatot látott, amire a törvény képtelen volt; egy ember ellenségeiért, sőt gyilkosaiért imádkozzik. Ezt nem ismerte, nem tudta megérteni, de érezte hatását a szívében munkálkodni. Ez megtérésre késztette. Az elhalt magból új növény sarjadt. Saulusból, a kereszténység ellenségéből Pál lett, Jézus Krisztus nagy apostola.

István halálakor Pál először látta a szeretet erejét munkálkodni. Akkor ez még csak jó példa volt számára. Miután hosszú évekig híven követte a Mestert, ez gyakorlatává vált.Ezért tudott egy egész bibliarészt írni a szeretetről, a szeretet erejéről, amely legyőzte őt és győzött általa.

Ez a gyönyörű 13. rész a korinthusi gyülekezetnek íródott. A korinthusiak sokféle hamis váddal illették Pált. Kételkedtek Pál apostoli hivatásában (1Kor 9,1–2) őszinteségében (2Kor 12,16–17). Kritizálták megjelenését (2Kor 10,1 10) és beszédét (2Kor 11,6).Dicsekvéssel vádolták (2Kor 10,8–13), és azzal, hogy önmagát prédikálta (2Kor 4,5). Sőt annyira elvetemültek, hogy bolondnak hívták (2Kor 5,13). De Pál, akinek szívét akkor már a szeretet uralta, a legsúlyosabb vádra is alázatosan és szeretetteljesen felelt, mondván: „Ha azért bolondok vagyunk, Istenért; ha eszesek vagyunk, érettetek van az. Mert Krisztus szeretete kényszerít minket". Azután az apostol beszámolt nekik sok küzdelméről és szenvedéséről, amelyeket ő Krisztusért és érettük viselt. Így kezdi: „Krisztus szolgái-é ők? (balgatagul szólok) én még inkább; több fáradság, több vereség, több börtön, gyakorta való halálos veszedelem által. A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem. Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyóvizeken, veszedelemben, rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok közt, veszedelemben városban. pusztában, … tengeren, hamis atyafiak közt. Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben."

Ó, mily nagy küzdelem, mily sok akadály! Csodálattal telve állok ez ember előtt, aki képes volt győzni mindezekben, és kérdem: „Mondd, Pál, hogy tetted ezt? Hogy tudtál szembeszállni oly sok akadállyal, elviselni annyi szenvedést, és győzni? Hogy tetted Pál, mondd, hogyan?" És az apostol alázatosan felel: „Krisztusnak szeretete kényszerített engem." Sokszor lankadtam, fáradtam, de a harcot feladni nem tudtam; égő tűz volt a szívemben, amely buzdított, bátorított, kényszerített. Sokszor éreztem a test gyengeségét, de ha a külső ember romlandó is, a belső ember naponta megújult (2Kor 4,16). Halleluja!

Engedjétek meg, hogy ezzel kapcsolatban beszámoljak egy személyes tapasztalatról, és arról, hogyan keletkezett ez az írás.

Három évvel ezelőtt evangélikus összejövetelen voltam Boston külvárosának egyik gyülekezetében. Egy nap, amikor különböző hívőkkel érintkeztem, észrevettem a köztük lévő civakodást és versengést. A hátuk mögött egymást marták. Ez annyira elkeserített, hogy felmentem a szobámba és leborultam imádkozni, de egy ideig csak sírni tudtam. Sírva panaszkodtam az Úrnak: „Ó, Uram, Te arra hívtál el bennünket, gyermekeidet, hogy egymást szeressük. A Te szavad így hangzik: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok." Óh, Uram, nézd, hogy marakodnak a Te gyermekeid; bocsáss meg nekünk jó Atyánk, és adj nekünk egymás iráni szeretetet, szeretetet, szeretetet!" Ahogy órákig a térdeimen sírva imádkoztam, az Úr ezeket a gondolatokat plántálta a szívembe. Hajnali három óra lehetett, mire végre aludni tértem. Néhány órával később felkeltem és egy kis jegyzetet készítettem az Úrtól nyert üzenetről, amelyet az Úr Lelkétől indítva még aznap este el akartam mondani. Azonban estefelé nagy testi gyengeséget éreztem, annyira, hogy alig bírtam a lábamon állni. Ez nagyon elkeserített, mert tudtam, hogy még aznap este prédikálnom kell a szeretet hatalmáról. Imában az Úr elé mentem és kértem, hogy csak annyi erőt adjon, hogy az Ő üzenetét gyermekeivel közöljem. Azután az imaházba indultam, még mindig nagy testi gyengeség közepette. A lelkipásztor vezette az éneklést, míg én a szószék mögött ültem. Egyszercsak éreztem, hogy az Úr ereje reám száll, olyan nagy mértékben, hogy alig bírtam kivárni a prédikálás idejét. Testben még mindig gyenge voltam, de bensőmben úgy éreztem, ha hamarosan fel nem állok prédikálni, szétrobbanok. Végre rám került a sor, és én felállva olyan kijelentést tettem a hívek előtt, amelyre sem azelőtt, sem utána nem volt példa. Ezt mondtam: „Testvéreim, én most elkezdek prédikálni, de hogy mikor, és hogyan fogom befejezni, arról fogalmam sincs. Ahogy most érzem magam, bármi történhet itt ma este." Azután a szeretet hatalmáról szóltam olyan erővel, amelyet soha nem éreztem azelőtt. Mielőtt végeztem volna, egy testvérnő felállt és elment. Másnap találkoztam vele és ezt mondta: „Gulyás testvér, az Úrnak ereje olyan nagy volt az este, hogy nem bírtam kiállni." Igaz, hogy az Úrnak ereje nagy volt, de a lekiismeretfurdalása még nagyobb. Ugyanis ő volt az egyike azoknak, akik egymást marták. Mikor végeztem a prédikációval, felállt a lelkipásztor, és teljesen megtörve, könnyes szemmel bűnvallomást tett hívei előtt, akik mind sírva imádkoztak. Búcsúzáskor egy idős testvérnővel kezetfogva éreztem, hogy egész testében remeg. Zokogva mondta. „Gulyás testvér, ma este nem te voltál, aki prédikált." Testvérnő – feleltem neki –, én olyan gyenge vagyok önmagamban, hogy föltétlenül szükségem volt az Úr segítségére. Erre egészen meglepődve nézett rám, mondva: „Tudtad testvérem, hogy az Úr Jézus a hátad mögött állt, amíg te prédikáltál?" Nem, én nem tudtam, de bizonyára éreztem az Ő erejét – feleltem neki. „Én a szememmel láttam az Urat mögötted állni mindvégig, míg te prédikáltál, soha nem fogom elfelejteni ezt – mondta – teljesen áthatva a látástól és hallástól."

„Ha a külső ember megromol is – hangzik az Úr szava – mindazáltal a belső ember naponta megújul."

De ez még nem minden, mondja Pál, miután felsorolja sok küzdelmét és szenvedését; ezek külső dolgok, amelyek a testem ellen irányultak. Azonban ezenkívül van valami, amely sokkal mélyebben érint: valami, ami szívemet, lelkemet áthatja. Lelkemnek aggodalma az Úr nyája iránt. Szavait így folytatja: „Azon dolgok mellett, melyek kívülről érintenek, ami naponta aggaszt, az összes gyülekezetnek gondja (angol ford.). Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?"

Minden hű lelkipásztort terheli a nyája iránti aggodalom, de, testvérem, Pál apostolnak nemcsak egy gyülekezetre volt gondja, hanem az összes gyülekezetre. Pál mindenki iránt személyesen érdeklődött. Nem többes számban kérdi: „kik betegek?", hanem „ki beteg" (egyes szám), hogy én is beteg ne volnék. Minden gyülekezetnek írt leveléből kihangzik ez a felelősség. A rómabelieknek ezt írja: „Mert bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint szolgálok az Ő Fiának evangéliumában, hogy szüntelen emlékezem felőletek. Imádkozásaimban mindenkor könyörögvén…" (Róm 1,9). A galáciabeliekhez pedig így szól: „Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus" (Gal 4,19). Az efézusbelieknek ezt mondja: „Nem szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok könyörgéseimben" (Ef 1,16). A filippibelieket pedig erről biztosítja: „Hálát adok az én Istenemnek, minden tirólatok való emlékezésemben, mindenkor minden könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén" (Fil 1,3–4). A többi levelében is hasonló érzelmekről tesz bizonyságot. De most lássuk csak, mit ír a korinthusbelieknek, mi mondanivalója van azoknak, akik őt elutasították és hamisan vádolták. Hallgassátok meg az igaz szeretet szavát: „Mert sok szorongattatás és szívbéli háborgás között írtam néktek sok könnyhullatással, nem hogy megszomoríttassatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amellyel kiváltképpen irántatok viseltettem… Én pedig nagy örömest áldozok, és esem áldozatul a ti lelketekért, még ha ti, kiket én igen szeretek, kevésbé szerettek is engem" (2Kor 2,4, 12,15).

„Ó, korinthusiak, ti megvetettetek engem az én megjelenésemben és szólásomban, ti kételkedtetek az én apostolságomban és őszinteségemben, hamissággal vádoltatok; de én akarom, hogy tudjátok, hogy nem szűntem meg titeket szeretni; sőt, annál inkább szeretlek benneteket". Testvéreim, az igaz szeretet legyőzhetetlen, meggátolhatatlan erő, amit utálattal nem lehet elkeseríteni vagy megállítani, hiszen minél jobban utálod, annál jobban szeret téged.

Amint Pál apostolnak sokfelé irányuló szeretetére gondolok, újból szeretném megkérdezni őt: „Mondd, Pál testvér, hogyan tetted ezt? Hogyan bírtad oly sokaknak terhét szíveden viselni? Miképpen tudtad még a méltatlanokat is annyira szeretni?" És Pál felelete ismét ez: „Krisztus szeretete kényszerített engem."

„De ez még mindig nem minden – mondja Pál – ezen szeretet az Úr gyermekei felé irányult; de az én szívem megindul a bűnösökön és mindazokon, akik még nem tartoznak az én Istenemnek nyája közé. Ott vannak az izraeliták, akik rokonaim test szerint, és én kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakítva Krisztustól őérettük. De én tartozom mind a görögöknek, mind a barbároknak… az evangéliumot hirdetni. Mert ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem" (Róm 9,3; 1,14; 1Kor 9,16).

Mi volt az a kényszer, amit Pál itt említ? Krisztus kényszerítő szeretete. Ugyanaz a szeretet, amely Pál apostolt Krisztus foglyává tette, kényszerítette őt arra, hogy minden ember szolgájává váljon. Ezt ilyen szavakkal mondja el: „Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. A zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem. A törvény nélkül valóknak törvénynélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket" (1Kor 9,19–22). Az én szívemet megérinti ez az önfeláldozás, amint utoljára megkérdem őt: „Mondd, Pál testvér, hogy tudtad ezt megtenni? Hogy tudtál olyan sokféle személyiséggel foglalkozni? Hogy tudtad magad annyira megalázni, hogy felemeljed a legalacsonyabbat is?" És Pál testvérnek csak egy válasza van: „Krisztusnak szeretete kényszerített engem."

Végül Pál apostol a szeretetnek csodás témáját ezekkel a biztató szavakkal fejezi be: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás vagy üldözés vagy éhség vagy mezítelenség vagy veszedelem vagy fegyver-é? (Róm 8,35). Soha! – mondja Pál – ezek sohasem győzhetnek a szeretet hatalma felett. Én nyomorúságban voltam, szorongattattam és üldöztettem, éhséget szenvedtem, éjjel és nappal veszedelemben voltam, vereséget, börtönt és megkövezést viseltem, a mélységben és magasságban voltam; de mindezek nem voltak képesek elszakítani a Krisztus szerelmétől; sőt mindezekben felettébb diadalmaskodtam, azáltal, aki engem szeretett". Halleluja!

Kedves testvérem! Ez az az erő, amelyre Isten gyülekezetének föltétlenül szüksége van! Ha ezzel az erővel bírunk, akkor a „pokol kapui sem vesznek rajtunk diadalmat". Ez az erő magasabb az egeknél, és mélyebb a legmélyebb tengernél; az Atya trónjától ered és leér a pokolnak aljáig. Ez az erő, amely Isten szent Fiát a mennyből aláhozta, amely Őt a kereszthez szegezte, amely alábocsátkozott a föld alsóbb részeire, és fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva" (Ef 4,8–9). Ezen erő előtt a Sátán remeg és a halál megsemmisül. Ezt az erőt megállítani nem lehet, mert minden akadályon felülemelkedik; legyőzni sem lehet, mert minden harcban diadalmaskodik.

A szeretetről szóló bibliai részt Pál apostol így fejezi be: „Most azért megmarad…" – tetszik nekem ez a szó „megmarad". A jövendőmondások eltöröltetnek, a nyelvek megszűnnek, az ismeret is eltöröltetik (1Kor 13,8), de „megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet" (1Kor 13,13). De miért a szeretet a legnagyobb? Azért, mert a hit és remény, bármily jó és hű barátok is, csak a mennyek kapujáig kísérnek el minket, de amikor meglátjuk Őt szemtől-szembe, akkor nem lesz többé szükségünk a hitre és reményre, mert a „reménység, amely láttatik, nem reménység; mert amit lát valaki, miért reméli is azt?" (Róm 8,24)

Tehát e hű barátok elhagynak minket, de nem a szeretet, amely velünk marad az örökkévalóságban. Ezért mondja Pál apostol: „A szeretet soha el nem fogy." Hogyan is fogyhatna el, amikor a szeretet Istennek legfőbb eleme. Testvérem, ha szeretet van szívedben, Isten van szívedben; és ha Isten van szívedben, szeretet van szívedben, mert „Isten a szeretet" (1Jn 4,16).

És most kicsoda szakíthat el minket ettől a hatalmas szeretettől? „Meg vagyok győződve" – mondja Pál; itt nincs helye sem kérdésnek, sem kételynek.

„Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban".