Filippi 1:6. 
"...meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára."


Régen meghalt már, azért beszélek róla. Ritka csoda ember volt, igaz és igazi ember. Úgy szórta a tudását, műveltségét, mint aki rózsákat szór, olyan szerényen, hogy senkit sem nyomasztott vele. Azok közé a nagyon-nagyon ritka emberek közé tartozott, aki sose beszélt magáról, mindig a másikat kérdezte, hogy van, mi történt vele? S úgy tudott hallgatni, odahallgatni, meghallgatni, hogy nem lehetett nem elmondani mindent, ami a szívünket nyomta. Isten embere volt. Volt. És most is az, egy másik dimenzióban. Egyetlen egy alkalommal sikerült szóra bírnom az élete felől. Gyermekkora iránt érdeklődtem és akkor is csak annyit mondott: Tudod, mint afféle mindig írogató ember, serdülő korom óta naplót vezetek. És elmondta, hogy a naplóba nem az eseményeket írta be, hanem reflexióit az eseményekhez, olvasmányaihoz, gondolataihoz, a történetekhez. S akkor valami különös dolgot jegyzett meg, amit íme hosszú-hosszú évek után megjegyeztem annyira, hogy most, mikor készültem, eszembe jutott. Azt mondta: Öregedvén - már akkor két infarktusa volt, a harmadik vitte el váratlanul -, minden szilveszterkor summázom az évet. S arra döbbentem rá, hogy nem az fáj, ami történt velem, bántások, sebek, sikertelenségek, csapások, hanem az, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg. Most már tudom, hogy lesznek könyvek, amiket sose olvasok el, lesznek tájak, amiket sose járok be, vizek, amelyeken nem hajózom, templomok, amelyeknek ajtaján nem lépek be, képek, amelyeket soha nem szemlélhetek meg, azt hiszem, olyan lesz az életem, mint apámé. - Elhallgatott. Mivel nem tudtam, ki volt az apja, rákérdeztem, hogy ez alatt tulajdonképpen mit gondol? Akkor a maga szerénységével, kedvességével elmondta: Tudod, az édesapám kőfaragó volt és élt benne valami művészi, szobrász álom, és egy Duna-környéki kis telken, ahol a házunk volt, a telek sarkában bokroktól, fáktól elfedve, a kis fészerben egy nagy követ faragott éveken át, és a nagy kőbe megkísérelt belefaragni egy angyalt. Már nekünk, gyerekeknek azt mondta, hogy az lesz a sírköve, állítsuk a sírjára. És elkezdte faragni az angyalt alulról. Előbb a szandálját, lábát, a ruhája szegélyét, a ruhája redőit, egészen a válláig, de az arcánál elakadt, valahogy egy-egy vonás durván kialakult. Az angyal szárnya is csak a tövéig készült el, tovább nem faragta. Úgy halt meg, hogy a vésőt és a kalapácsot ott találtuk a kő előtt. Édesapám benne maradt a kőben. Nem tudta kivésni magát. - Aztán kicsit fájdalmasan elmosolyodott és azt mondta: Az az érzésem, hogy én is benne maradok a kőben. Sose tudom magam igazán kivésni. Félbemaradok én is.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk, külföldön voltam, amikor meghalt, de annyit megtudtam, hogy meghagyta feleségének, hogy ez a félig elkészült apai szobor legyen a sírján és rajta a neve.

Miért mondom ezt el? Azért, mert lehetetlen, hogy ne foglalkozzunk - telvén az idő - azzal a gondolattal, hogy vajon elkészülünk-e? Vajon nem mardunk-e benne a kőben? Még az az ember is, aki sikeresen él, vajon az élete végén nem éli-e át azt a fájdalmas érzést, hogy na és? Így mondják Pesten: És akkor mi van? Mi volt? - Egy sok ezer éves Igét olvasom, hogy mennyire örök emberi érzés ez. A Prédikátor könyvéből a 2,4-7a; -8a; -9a; -10 -ből. Egy sikeres emberről van szó aki nem maradt a kőben, aki kivéste magát, íme az is így mondja: "Nagyszerű dolgokat alkottam, házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával, csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük, az erdőben sarjadó fákat. Szereztem szolgákat és szolgálókat....gyűjtöttem ezüstöt és aranyat, és naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak...., nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból." S akkor hogy folytatja? "De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt." Préd.2,11.

Nem tudok másról prédikálni, csak ami nagyon egzisztenciálisan érint, ami az enyém. Ami szíven üt, ami szorongat. Hát ez szíven ütött! Ez az emlék is, ez az Ige is.Újra telik egy év, újra cseréljük a naptárt, ki a fiókjába teszi a régit, ki a szemétkosarába és új naptár kerül elő, egy darabig... Bizony el-elgondolkodik az ember, hogy nem marad-e benn a kőben? Mai divatos szóval: meg tudja-e valósítani magát, vagy bibliai kifejezéssel: ha minden erejét beveti, a rábízott talentumot jól tudja-e forgatni, vagy van-e elég ideje arra, hogy az elszámolásig jól forgassa? És ha jól forgatta, vajon nem suhan-e át rajta élete végén, hogy nem volt-e az mind hiábavalóság?

Nos, ezek a gondolatok szorongattak, amikor sorra került a napi Igében a Filippi levél, a párom olvasta, s egyszer csak azt olvassa a Bibliából egy csöndes reggelen: "Meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára." Azt kértem: Állj meg kedves, egy pillanatra. Olvasd csak még egyszer, hogy írta Pál? És akkor ő még egyszer elolvasta: "meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is végzi."

\Életemben kétszer történt megrendítő csoda velem, s ez volt a harmadik. Egyszer, amikor fiatalkoromban hanyatt fekve a szénakazalon, egy csillagot néztem. Akkor még nem tudtam, mi az: meditálni, de meditáltam. Néztem egy csillagot, aztán elszenderedtem, és nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor kinyitottam a szemem, a csillagkép egészen lent volt. Átéltem, hogy forog a Föld. megmozdult az egész. - Másodszor pedig, néhány éve egy kihalt fa helyett a házunk elé egy kis surját ültettek. Aztán elmúlt az egész nyár, ősszel nem hajtott ki, a következő nyár közepéig nem hajtott ki. Ekkor elhatároztam, hogy azon a hét végén kiásom, vagy kivágatom. - Húzom fel reggel a rolót, és nagyot kiáltok a családnak: Gyertek már ide! Egy éjjel, mint egy zöld lánc, beborult az egész fa! Kihajtott! Zöldben lobogott, mint a csipkebokor lángja, ma is zöldell. Körülálltuk és csodáltuk, hogy kihajtott-, valahogy megijedt, vagy mit tudom én...

Ez a harmadik: szinte megfordult az Ige, valósággal Kopernikuszi fordulattal, hirtelen lánggal égni kezdett. És rájöttem, hogy mi itten kínnal-keservesen próbáljuk magunkat így vagy úgy megvalósítani, kivésni magunkat a kőből, hogy azzá legyünk, amivé Isten bennünket elgondolt, hogy adjuk életünk optimumát, maximumát, mert nemcsak homo sapiensek, hanem homo christiánusok is vagyunk és ezt kívánja, kéri tőlünk a Gazdánk. És nem megy, az az érzésünk, hogy bennemaradunk a kőben, vagy az, hogy minden hiábavaló. És egyszer csak egy reggel az Igét olvasván rádöbbentem, hogy amíg én próbálkozom magamat kivésni a kőből, meg a talentumokat valahogy helyrerakni a Gazdám lába elé, addig Ő is munkálkodik! Nemcsak én vések, kopácsolok magamon, hát nem leszek én befejezetlen! Hát közben, míg én kínlódva kikínlódom önmagam, az Isten a Főpásztor megvalósít! - S a teológus izgalmával gyorsan kikerestem a görög szótárban milyen szó van itt, hogy elvégzi, ezt találtam: epiteleo, s ilyen mellékjelentései vannak: elvégez, megvalósít, befejez, elvisel, magára vesz. Hát nem csodálatos? Engem hallatlanul föllelkesített, megvigasztalt. Ő elvégzi, amit én nem tudok elvégezni, rajtam is, bennem is. Megvalósít bennünket. Divatos szó lett ez is. Ő valósít meg. Én biztos bennemaradnék a kőben s a végén talán azt mondanám: mindez hiábavaló. De most, mióta a nagy harmadik fölfedezésem támadt: nemcsak hogy forog a Föld, és kigyullad a csipkebokor, vagy kihajt egy fa, hanem Ő megvalósít. Amit én nem tudok, Ő megvalósítja mindnyájunkon, akik homo christianusok szeretnénk lenni, Jézus Krisztus mai tanítványai, Ő befejez minket, nem leszünk befejezetlen szimfónia. Nem leszünk kőbe maradt fél-angyal, fél-ember, fél-valami, befejez! Sőt elvisel -, valami csodálatos misztikus két jelentés! Nem tudom más hogy van vele, én legnehezebben önmagamat tudom elviselni! Most már sok mindent, sok mindenkit el tudok viselni, alázattal mondom, de legnehezebben magamat. Mert magamat ismerem a legjobban. És amit én nem tudok még magamban sem elviselni, azt Ő elviseli. Értjük a Krisztus keresztjének misztériumát?! Hát engem is visel a keresztjén! Minket egyen-egyenként elvisel, sőt magára vesz! Amikor már nem bírom, amikor a vésőt, kalapácsot leteszem, vagy azt mondom: minden hiábavaló, mint a Prédikátor. Akkor Ő magára veszi, hogy jól van fiam, te elfáradtál, most én veszlek magamra. Magamra veszem a bú-bajodat, gondodat, sorsodat, befejezetlenségedet, meg-megrohanó depressziódat, mind magamra veszem és én majd befejezlek.

Aki ezt megérti és aláhúzza a Bibliájában, az újra megvidámodik és nem kell pohár után nyúlnia, hogy ne kelljen gondolkozni. Ha ezt sok fiatal tudná, akkor nem dobná el az életét, mert úgy érzi, hogy úgyis ez a vége, akkor minek?

Ezt a titokzatos Igét jegyezzük meg: aki elkezdi bennünk a jó munkát, el is végzi! Elvégzi, megvalósítja, befejezi, elviseli és magára veszi. Meddig és mikorra végzi el? Ama napra, a Krisztus Jézus napjára. De jó, hogy nem tudom, hogy mikor lesz! Még maga Jézus Krisztus sem, csak az Atya egyedül. Halálon innen , életen túl, halálon túl? Hát nem elég az, hogy Ő tudja! Benne maradok a kőben? Nem maradok , majd továbbvisz. Ha odatartjuk az életünket a vésője alá, hogy vésse, vésegesse, akkor befejez! Nem érdekes, hogy mikor. Ama napra. A Jézus Krisztus napjára. Talán túl ezen a dimenzión: én már tudom, hadd hirdessem az örömhírt az év utolsó istentiszteletén: Nincs befejezetlen lélek, aki fölajánlja lényét a Krisztusnak, azt befejezi. Csillagokon től, a kozmosz közepén, nem tudom, de azt ígérte, hogy befejezi. Nem tudom olyan szépen elmondani, ahogy Dobos Hajnal egy néhány soros versében:

Mióta szólsz már Istenem,
S én nem hallom, míg nem kiáltasz.
Ha bottal vernél, szívesen venném,
S hinném, hogy szinte áldasz.
Ám munkád művészet, mint a márvány
alaktalan tömbjéből kivésni
a tökéletes formát,
kis pattintásokkal töröld le rólam,
ami földi, fölösleges, nem hasznos nekem.
A véső hegyét gyakorta szenvedem meg.
Így tudva, így, hogy munkálkodol rajtam.
S hogy művé lenni magamtól nincs hatalmam.
Uram! Bocsásd meg keménységemet,
s hogy jajdulok, ha fáj,
és sok munkát adok.
De dajkálom magamban már
reménységemet, hogy megsimít kezed
majd, ha kész vagyok.