Mt. 16,32.
Préd. 4,10.

Az emberi élet egyik legfélelmesebb alapérzése a magányosság, az egyedülvalóság megérzése.A félelem mellett, talán ez a legfélelmesebb -, s azért félelmes, mert valóban fél-nek érzi magát, fél-életnek, fél-embernek az, akire rászakad az egyedülvalóság, a magányosság érzése: "a sivatag érzése". S lehet, hogy ez egy nagy város közepén, egy népes családban, vagy zajos társaságban történik meg. Sőt éppen ilyen helyen történik meg ez az érzés leggyakrabban.

Magány. Milyen szomorú szó ez már önmagában. De milyen szomorú ez a szó a többi nyelvekben is: seul, solo, alone, allein: mintha koporsóra görögnének a göröngyök.

De azt ne gondolja valaki, hogy ezt csak felnőtt ember éli, élheti át. Egy nagy magyar gyermekpszichológus, Szondi kísérletezte, és bebizonyította, hogy a kisgyermekek 60-70 százaléka magányos. Tragikusan és szomorúan egyedül vannak. Pedig talán éppen azért engedték megszületni, mert már a férj és a feleség is, be nem vallottan, de átélten egymás mellett magányosnak érezték magukat. Az eredmény: egy harmadik magányos, egy szomorú szemű kisgyermek, aki ide-oda teng-leng.

És milyen magányos lehet egy 16 éves fiú. Hadd idézzek egy 16 éves leveléből: "Szüleim úgy bánnak velem, mint egy kis gyermekkel, csak azzal törődnek, hogy köhögök, de a lelkemmel nem. Nekik fogalmuk sincs, hogy ki vagyok. Egészen más vagyok, mint akinek képzelnek. Vidámnak látszom, pedig ha egyedül vagyok, még sírok is. Sokszor úgy szeretném elmondani valakinek, hogy mi fáj, és nincs senkinek. A szüleimnek még akkor sem tudnám elmondani, ha akarnám. Hiába, ők nem tudnak megérteni!

Ki ne élte volna át ezt az érzést gyermekkorában. És ugyan okultunk-e belőle, ha mi leszünk a szülők? Vajon a házasságban megoldódik-e ez a kérdés? Pedig a Teremtő tudta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, ezért szerze neki társat, hozzá illőt. Milyen keserű és cinikus erre Paul Valeri, a nagy francia író megjegyzése: "Mert nem volt eléggé magányos Ádám, azért adta mellé az Isten Évát!" Sajnos, a házasság sem megoldás a magányosság ellen. De erről még szólunk.

Átéltél-e már egy csöndes vasárnap délutánt, mikor kínt szemerkél az eső és ültél egyedül, vagy akár nem egyedül a szobában, és érezted: föl kellene ugrani és menni valahova! De hova? És minek és miért?És ülve maradtál, csak éppen a feszültség és a magányosság nőtt benned. /Ma már ezt vasárnapi idegességnek nevezi a tudomány./ Nem gondolkoztál még rajta, hogy miért éppen vasárnap rohanja meg az embert ez?

Ismertem valakit, aki ilyenkor kiment a pályaudvarra és integetett kiránduló vonatoknak, mintha azon utazott volna valakije. Nem vártál még levelet úgy, hogy tudtad, nincs kitől várni. S van-e magányosabb valami, mint az öregség?

De hagyjuk a magányosság érzésének festését. Aki már átélte, annak nincs mit magyarázni. Akiben már megoldódott, vagy feloldódott: az már tudja, mi a megoldás. Már tudja, hogy ő miért nem ideges vasárnaponként!

Mi hát a magányosság érzésének lélektani magja: valami kínos hiányérzés. Talán így tudnám megfogalmazni ezt az alig megfogalmazható és sejtelmes érzést:
1. Valamit, valakit keresek -, de jaj, kit is:
2. Valahova vágyom, valaki után vágyom -, de jaj, ki után és hova is?

Ehhez még valami afféle érzés is járul, hogy olyasmit, olyan valakit keresek, - akit már ismertem -, amim már meg volt. Oda vágyom, ahova tartozom! De hova? De ki az?

Vannak órák, pillanatok, amikor a kereső, vágyakozó ember úgy véli, hogy meg van! Megtaláltam. Meg van amit keresett, meg van, ahova vágyott.

Legtöbbször a házasság első idejében éli át ezt. Valóban nagy dolog is a hozzáillő társ megtalálása. De a legharmonikusabb házasságban is vannak órák, pillanatok, talán hetek is, amikor az egyik, vagy a másik mégis halálosan egyedül van. Egyedül az egész világon. Olyan egyedül az életében, mint mikor megszületett. Mint mikor meg fog halni. S esetleg ránéz a másikra és azt mondja, mint Materling egyik hőse a feleségére: "Még nem ismerem őt, még csak 30 éve élünk együtt." De ki tudná megfelezni pl. a feleségével a szülés óráit? Vagy egy feleség a férjével a haláltusa perceit? De gondoljunk kisebb dolgokra is: csak egy órácskára a fogorvosnál. Vagy egy kínos éjszakára, amit valaki bűnei furdalásával tölt el.

Vannak megfelezhetetlen órák és percek, amelyeket a leghűségesebb hitves sem tud a másikkal megosztani. Hát még ha nem is igazi társ! Hát még ha éppen társa "társtalansága" miatt zuhan rá a magányosság érzése.

Egy asszony mondotta el. Kirándulni ment kettesben a férjével. "Érzed, kedves, fordult a férjéhez: hogy illatozik az őszi avar?" - "Ugyan, nem az avar az, hanem rothad valami itt". Arráb: "Hallod, hogy zeng a föld, a fák és a táj?" - "Már megint romantikázol? A város lármája szűrődik ide föl." - A hegytetőn: "Nézzed kedves, nézzed azt a felhőt: mintha vágtató lovak rohannának!" "Ugyan, eső lesz, ennyi az egész!" És ekkor borult könnybe az asszony szeme: egyedül maradtam. Pedig vidáman fütyörészve lépkedett mellettem tovább. És azóta is egyedül élek - az ő oldalán. Egyedül, halálomig.

Vannak, akik az egyedülvalóság érzései ellen narkotikumokat használnak: könyvet, alkoholt, társaságot, zenét és kutyát, mint az öreg nagy Frigyes öreg korában. S van, aki morfiumot. De hiszen mind-mind csak morfium. Ideig-óráig
kábít. Aztán nem lehet meg lenni nélküle, és bele is lehet halni. Csak addig olyanná válik az élet, mint a vadgesztenye: belül keserű, kívül tüskés.

Azt mondottuk, hogy a magányosság másik alapérzése: valahova vágyom. Egy kicsit olyan ez, mint a honvágy. Felülni egy vonatra és menni, menni. De hová? Valahova, haza, de hol van az a haza?

Amilyen kibírhatatlan sokak számára a vasárnap délután, olyan ezek számára a karácsony. A magányos lelkek, a valahova vágyók számára. S ugyan miért éppen a karácsony olyan magányos és kínos, még akkor is, ha valahol éppen megünnepelhetik kaláccsal, vacsorával és ajándékkal, amit adtak és kaptak? Azért, amiért a vasárnap. De ne vágjunk a dolgok, az Ige elébe. Maradjunk a valahova vágyakozás diagnózisánál. Ennél a furcsa honvágy-félénél.

Egy amerikai magyarról hallottam, hogy egy fél életen át vágyott haza az óhazába. Vágyott látni faluja határát. A régi kis fehér templomot, a pázsiton legelésző kis libák papatyiját akarta még egyszer hallani. Julist látni még egyszer és házuk, régi kis házuk előtt a virágzó bodzafát. És otthagyta szép farmját, mögötte a tóval, és hazajött. És - nem találta Julist. Már régen férjhezment valakihez. És a bodzafákat kivágták és a pázsiton vágóhíd épült. Egy napig maradt, aztán vontra ült és utazott vissza. És míg utazott: maga előtt látta a farmját: és elképzelte. Mikor megérkezett, egy hajnalon azt sem olyannak látta, amint elképzelte. Kibotorkált a tóhoz... Másnap csak egy kalap és egy bot jelezte a tóparton, hogy "hazajött" az, aki se az új, se az óhazában nem talált "haza".

De abbahagyom a magányosság téveteg lepke-tánc leírását, ahogy a láng felé verődve összetöri magát egy fényes üvegen.
Hát nincs orvosság? Nincs a magányosság és a vágyakozás és a honvágy-féle valami ellen orvosság?

Még csak azt mondom el, hogy ornitológusok, madárkutató tudósok megfigyelték, hogy Afrika madarai Délamerikába szálltukkor az Óceán egy szakasza fölött órákig köröznek, csivognak, valamit keresnek. Egy elsüllyedt óhazát: Atlantiszt, ahol 10.000 éve - félúton megpihentek - madár őseik.

Ha nyugtalan a szíved, s riadtan köröz az életed, s valami után vágyol, de magad sem tudod, mi után, hadd mondom meg most, mi után: régi otthonod után van honvágyad: az óhaza után, és Istent keresed. Szüntelenül, csak magad sem tudod.

Úgy vagyunk teremtve, hogy két világ vándora vagyunk, az anyagi világé és a szellemi világé. Isten és az Ő világáé. S míg Őt és az Ő világát már ebben az életben meg nem találjuk: nyugtalan és magányos a szívünk és honvágy gyötör. Csak nem tudod, hogy ki után és hova is vágyol. Csak magát a gyötrő érzést érzed és majd beleszakad a szíved. Hallgasd csak, Jézus Krisztus életében hogy tükröződik ez, s hogy oldódik meg ez a mély és tragikus emberi nyugtalanság:
János 16,32: "Ímé, eljött az óra és immár eljött, hogy szerte oszoljatok, ki-ki az övéihez és engem egyedül hagyjatok."
Egyedül! Ez az, EZ AZ, ami olyan keserves, fájdalmas, összezúzó.
De hallgassad csak: "De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van!"
Nem éppen ez a a DE a megoldás? De ez! Ez, mert éppen Őt keresed már régen! Nyugtalanul.
De hadd legyek még nagyobb örömhírhozó: Ahogy Jézussal vele volt - téged is Ő keres, hogy ne légy egyedülvaló. S már mióta keres! Mióta?! Még meg sem születtél! Veled akar lenni a megfelezhetetlen órákban is. Veled akar lenni az Igében és a Szentlelke által.

Egyedül vagy? Egészen? Beszélj vele. /ima/ S utána kérjed meg, hogy beszéljen hozzád. /Ige/ Ő is keres! Most már tudod, hogy tulajdonképpen te is Őt keresed. /Nem kereshetnéd, ha már meg nem talált volna./ Nos, mi lehet még az akadály, hogy megszűnjék a magányosságodat agyonzúzó érzésed? Nyújtsd ki a kezed! S nem leszel többé kereső - hanem megtalált ember leszel.

Vasárnapjaid nem a feszültség napjai többé, hanem az Úré, az erőé, a találkozásé. Karácsonyaid belső, zengő, drága ünnepek: amikor úgy szerette Isten a világot.... Te pedig a magányosok párja lehetsz és hazavezetője a magányból, idegenvezető az egyedülvalóságból az óhazába.

S ha majd eljön az utolsó óra, a megfelezhetetlen óra, elszállsz erről a partról, suhanva szállsz át időn és téren! De már tudod, honnan és hova és nem magányosan, hanem Benne és Hozzá!
Ámen.