ISTEN EGY TITKOS MUNKÁT VÉGEZ NAPJAINKBAN

És éhező embereket emel ki, akikben egyre nő az elégedetlenség a testi, világi rendszer miatt, ahogy az ma létezik – még az egyházon belül is. Ezek az Istent-éhező emberek így szólnak egymás között: „Ez nem lehet az, ennél több kell, hogy legyen. Teljesen felfújt és élvhajhász az egész, amitől megüresedtünk és kiszáradtunk. Mi többet akarunk a szórakozásnál, nagy és impozáns épületeknél, sekélyes evangéliumnál – sokkal-sokkal többet. Az igazságosság szennyfolt nélküli ruháira vágyunk. Vissza akarunk menni oda, hogy az Istentől való teljes függés jegyében végezzük dolgainkat.”
Ezt látom ma végbemenni mindenütt a nemzetben – kiábrándult, csalódott keresztények kutatnak a valóság után. A templomi padsorban ülő emberek böjtölni és imádkozni kezdenek. Nagyobb mélységért és több örökkéva értékért kiáltanak, ezeket várják a szószékekről. Ha egyházuk prédikátora valamiféle egocentrikus utat jár, költséges álmokat kerget, eltávolodnak, s olyan hely után kutatnak, ahol kielégítik legbensőbb szellemi szükségleteiket.
Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy sok prédikátor osztozik kétségbeesett éhségemben, hogy Isten mélyebb munkájára találhassanak a mai egyházban és szolgálatban. Egyfajta titok van a levegőben. Istennek egy földalatti hálózatot alkotó emberei tűnnek elő, akik engedték, hogy összetörjenek, önmagukat megalázták és visszavonultak az ima titkos kamrájába. Nemrég találkoztam különböző felekezetekből való prédikátorokkal, akik naponta 6-8 órát töltenek imádkozással. Böjtölnek. Istennek ezen emberei közül néhányan nyögnek és sóhajtoznak az egyházban ma uralkodó állapotok miatt. Isten minden imádkozó embernek kinyilatkoztatja, hogy a Szent Szellemnek milyen csodálatos új műve készül kipattanni. Minden megrázhatót meg fog Isten rázni. Lerombolja a régi visszacsúszott gyülekezeti rendszert. Magára hagyja a formális szuperegyház-intézményt. Mindenkit kiűz színe elől, akik becsvágyó törekvéssel végzik szolgálatukat.

ISTENNEK SZENTJEI, LEGYETEK ŐSZINTÉK
Valóban meg vagy elégedve a mai vallásos rendszerrel, főleg a saját egyházaddal? Egyesek igen. A legtöbben viszont úgy érzik, nincsenek kielégítve szükségleteik. Szerintem letértünk a valódi szellemiség ösvényéről. Sok mai keresztény szellemi langyossága közvetlenül a testbe való belemerülés eredménye – saját erővel igyekszünk elvégezni királyságunk munkáit – világi módszerekkel! Értékeink egyre kétségesebbek lesznek.
Szégyelljük magunkat! Ideiglenes értékekre cseréltük fel az örökkévaló értékeket. Igehirdetőink és tanítóink arra specializálták magukat, hogy elmondják a hívőknek, mi mindennel tartozik nekik Isten.

Felmagasztalják az anyagi áldásokat – a szellemieket pedig lekicsinylik. Egyesek szerint jogunk van arra, hogy gazdagok és sikeresek legyünk, minden fájdalomra érzéketlenek.
Ezek a tanítók önmagukra mutatnak, mint a hitbeli gazdagság példáira: „Nézzetek meg engem”, hangzik el oly gyakran, „én bizonysága vagyok az ígéreteknek. Jól élek, sosem vagyok beteg. Nincsenek fizetetlen számláim. A legjobb kocsikat vezetem, a legszebb lakásban lakom. Nálam bevált, higgyetek hát és nektek is meglesz.”

SZEME, MINT A TŰZLÁNG
Szeretteim, ebből a tanításból vajon mennyi fog megállni a Krisztus ítélőszéke előtt? Egyre növekvő benső ismeretem szerint a mi modern, énközpontú tanításunk zöme tűz martalékává lesz Isten Fiának lángoló szemei előtt. Az Isten Fiáról kapott látomásban Jánosnak félelmet keltő látvány tárult a szeme elé:
„Feje és haja hófehér volt, mint a gyapjú, szemei pedig mint a tűzláng.” (Jelenések 1,14)
Azután azt mondja János:
„Mint egy halott estem össze lábainál.” (Jelenések 1,17)
Akad-e majd közülünk bárki, aki mint igehirdető és tanító, megállná helyét ilyen tűzlánghoz hasonló, szúró szemek előtt? Létezik-e olyan keresztény, aki az Úr szemébe nézhet? Egyetlen ego sem állhat meg tekintete előtt. Egyetlen öncélú álom sem marad leplezetlen. Minden titkos bűn szörnyű utálatosságként tárul fel
szemei előtt.
Minden, amit felhalmoztunk, összegyűjtöttünk, el fog égni. Mindazok a nagy munkák, amit oly nagy buzgalommal és oly sok izzadsággal végeztünk Neki – vajon azok megégnek-e?
Végső soron mennyire fontos az, amit Isten Királysága érdekében végzel? Isten megadhatja Neked szíved kívánságát, de nemtörődömséget is bocsáthat lelkedbe. Isten segítette Izraelt, amikor király után vágyakoztak, de később azonban megfegyelmezte őket önző indítékaikért.
Belemerültél-e valamiféle versenybe? Csupán azért teszel bizonyos dolgokat Istennek, hogy másokkal lépést tarts? Ha majd az örökkévalóságból visszatekintesz ezekre – valójában milyen fontosnak fog ez tűnni akkor? Isten gyermekei, mi jó van abban, amit Ti meg én csinálunk? Indítékaink örökkévaló értékekre épülnek-e?
Ha valóban hisszük, hogy minden dolog vége már-már a nyakunkon van, miért foglalkozunk továbbra is azzal, hogy felhígítsuk értékeinket? Mi kell még ahhoz, hogy végre felébredjünk és kiszálljunk ebből a sodrásból, amely lazaságra és kényelemre visz minket?
Bevallom Nektek, hosszú évekre volt szükségem, míg eljutottam odáig, hogy kizárólag örökkévaló értékekért éljek. Mélységesen elszomorodva gondolok arra, mennyi időt és pénzt pazaroltam el azzal, hogy valami megfoghatót építsek Istennek. Olyasmit akartam, amit az emberek láthatnak. Ó, milyen fontosnak tartottam azokat az épületeket Isten Királysága számára! E szavakkal győztem meg magam: „Isten a legjobbat érdemli.” És ez így is van – de nem téglából, malterból és vasból. S valóban a legjobbat érdemli – időből és önmagunk odaadásából. Hála legyen Istennek azért a napért, amikor a Szent Szellem kijelentette nekem, hogy ennyire szánalmasak voltam az értékeim. Húsz évet töltöttem programok összeállításával, épületek építésével, azzal, hogy össze-vissza szaladgáltam mindenfelé a világon és igyekeztem megmutatni, milyen fontos az én személyem az Ő királyságában. Hírnevem nőtt és mint a hit, az előrelátás szolgája váltam ismertté. Ennek ellenére minden egyes újabb tervezet után lehangolódtam. Alig fejeződött be az egyik épület, amikor én már a másikat terveztem. Istennek egyfajta ötletembere voltam, tele elképzelésekkel.
Több elképzelés és több ötlet volt a felben Amerika bármely más prédikátoránál – ötletek evangélizálással kapcsolatban, elképzelések arról, hogyan lehet újtestamentumi programokat jól megszervezni. A programok, elképzelések és ötletek elég sikeresek voltak ahhoz, hogy csapdába ejtsenek, ott-tartsanak engem, miközben az elfoglaltság taposómalmában járattak.
Mindezidő alatt azonban szívem többre vágyott. Tudtam, hogy az áldás nem épületekben van, s nem is valami jól kitermelt elképzelésben, hogy hogyan lehet az elveszetteket elérni, sem a nagyságban vagy akár a tevékenységben. Nehéz úton fedeztem fel, jöttem rá arra, hogy Isten dicsősége, a Szent Szellem békéje
és öröme abban van, ha az ember összetörik, megüresedik és teljesen legyengíttetik. Istennek le kellett húznia a leplet minden értékemről. Tüzes szemeit lelkemre vetette és megmutatta nekem, jobb, ha felhagyok a dolgok régi módon való végzésével, különben beleveszek az öncélú és énakaratú tevékenység ködébe.
Most legnagyobb örömöm az, ha várhatok őreá, az Ő irányítására. Időt tartalékolok arra, hogy egyedül Vele legyek és felkészítettem a lelkemet, hogy az Ő csendes jelenlétében lakozzék. Érezteti velem, mit mond a Szent Szellem ennek a nemzedéknek. Minél jobban megüresít engem, annál jobban betölt azzal a vággyal, hogy csakis őtőle függjek mindenben. Ma már látom, hogy egész végig arra várt az Úr, hogy tegyem le terveimet, minden ambíciómat és adjam át magam Neki, mint valami rabszolga. A verejtékezésnek vége – a nyomás lement rólam, ő formálja újjá minden értékemet.