„És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.“

         Hogy alakul azoknak az élete, akik elmennek az Úr színe elől? Nos, mi is történik? Sok mindent várnánk, csak azt nem, amit ezután olvasunk.

         Várost épített Káin, és a várost elnevezte fiáról, Hanókhnak. Nyilván nem valami nagy város lehetett, csak afféle megerősített hely, ahol ő és leszármazottai, a keniták behúzódtak. De mégis valamiféle város volt.

         Egy pillanatra magam is arra gondoltam, no, nem is járt nagyon rosszul Káin és törzse, így még valahogy ki lehet bírni Nód földjét, a nyugtalanság átkát. Aztán hirtelen eszembe jutott, közelebb kerültek az emberek azzal, hogy közelebb laknak egymáshoz?

         És egy újsághír:

         „Egy óriási bérházban meghalt egy magányos öregember. Vagy egy hét is eltelt, mire megtudták, hogy halott. A szaga árulta el, és a konyhaablak nyitott felsőtábláján ki-be áramló feltűnően sok döglégy.“

         „Éjjelekre emlékezem, amelyeken nem volt bennem semmi kábítószer. Vacogtatóan hideg utcák, nyomasztó kis sarki étkezők, irtózatos távolságok és félelem. Félelem!

         Még kilenc óra, amíg megvirrad. S tulajdonképpen semmi okom, jogcímem, hogy éppen ott legyek, ahol vagyok. Illetve egészen mindegy, hogy hol is vagyok. S ez az őrület határa vagy egy tőrnek a hegye, amely magam felé irányul. Ilyenkor nem kapok levegőt, csak kapkodom, de sosem elég. Gyötör a légszomj, és arra kell gondolnom, senki sincs ebben az irdatlan városban, akihez odamehetnék, s akinek a vállán kisírhatnám magam. Legalább egyszer! Egyetlen egyszer!“

         Talán ez a kép, hevenyészetten fordított idézet is elég, hogy ezredévekkel Káin városalapítása után illusztráljam.

         Káin helyzete lényegesen nem változott akkor sem, ha várossal vette körül magát. Mert Nód földje nem kívül van, hanem belül. Magunkkal visszük, ha menekülők vagyunk, s amíg menekülők vagyunk az Úr színe elől.

         Elgondolkoztató az is, amit Káin egyik leszármazottjáról mond az Ige, Lámekhről. Hozzá fűződik a többnejűség. Egyik feleségének neve: Háda, a másiké: Czilla. Egyik szőke, másik barna.

         Íme Lámekh, a kenita ivadék, így él már a városban. És milyen ismerős ez az életforma. Mintha nem is sok ezer éves ősokmányt olvasnánk. Mintha nem is visszafelé mondott prófécia volna ez a pár sor, hanem prófécia előre, ezredévekkel előre.

         Miután 3 ősfoglalkozás: a pásztorkodás, a művészet és az iparosság ősatyját bemutatja az ősokmány, hirtelen egy különös ének vág mellbe bennünket. S nem véletlen, hogy ezzel végetér a Bibliában a káini kenita vonal

         „. Akkor monda Lámekh az ő feleségeinek: Oh Háda és Czilla, hallgassatok szómra, Lámekh feleségei, halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött.

Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért.“

(I. Mózes 4:23-24)

         Íme, Lámekh véres éneke. Az emberé, aki már maga is elment az Úr színe elől, és csak saját öklére, az öklében szorongatott fegyverre támaszkodik. És egyetlen érdeket ismer: az önmagáét.

         Milyen sokféle nyelven és hangszerelésben üvölt ez az ének az óta is.

         Ott üvöltött szirénák hangjától kísérten még néhány évtizede Drezda fölött, aztán Hirosima és Nagaszaki fölött, és azóta is egyfolytában hol itt, hol ott üvölt fel. És egyszerre csak döbbenten halljuk a saját hangunkat üvölteni, mert lábunkra léptek a villamoson, vagy valaki ügyeskedve letört egy darabot kenyerünkből a munkahelyünkön, vagy önérzetünkbe gázolt az élettársunk, mert talán krumplifőzeléket adott, amikor mi töltött káposztát beszéltünk meg vele. vagy hármast hozott a fiúnk, pedig a mi gyerekünk csak ötöst hozhat. És így tovább...

         Ezzel az ősi, Lámekhi üvöltéssel véget ért a káini, a kenita vonal, és hirtelen valami új kezdődik. S éppen ez az új, a mai Igében az evangélium, az örömhír. Isten szüntelen és bárhol tud újat kezdeni. Még az emberrel is. S ezért szabad nekünk is szüntelen és bárhol újra kezdenünk, ha valamit elrontottunk, vagy valamiben csődöt mondtunk, legyen az a kereszténységünk vagy emberségünk.

         Ádám aztán újból ismerte feleségét, és az fiút szült, és azt Séth-nek nevezte.        

         Íme, az ősasszony is tanult, már nem nyereségnek nevezi új magzatát, hanem pótléknak. Már csöndesebb és szerényebb. És ezzel a Séth-tel, akit Káin helyett adott az Isten, kezd az Úr egy új, egy pótvonalat az emberiség történetében. És ez az új vonal Énossal, Séth fiával folytatódik. Neve ugyanazt jelenti, mint Ádám, azaz: ember. Mintha arról beszélne az ősi szöveg: Isten újra kezdte, új emberrel kezdte az új vonalat, és olyan emberrel kezdte, akinek életében, korában, családjában, törzsében imádni kezdték ismét az Úr nevét. Talán nem erőltetett magyarázat, ha azt mondom: ez az új vonal az a vonal, amelynek csúcsán valaki egyszer így nevezte magát: az Embernek Fia.

         És egyszer ez az Embernek Fia a lámekhi üvöltéssel szemben azt mondta csöndesen és szelíden egy galileai halásznak, aki azt kérdezte tőle: Uram hányszor vétkezhetik az én atyámfia ellenem, és hányszor bocsássak meg neki? Még hétszer is?

Jézus így válaszolt: Nem mondom neked, hogy hétszer is, hanem hetvenhétszer is.

         Ezt a tanítást tulajdonképpen egy csöndes, nagyon csöndes kérdésért kellett elmondanom: Lámekh vagy Krisztus? Ámen.

(TWR adásából)